Eljött a hétfő. Bevallom őszintén kicsit azért még féltem, mi várhat rám. Lesznek-e további vizsgálatok, de valahol bíztam abban a mondatban, amit vasárnap a professzor mondott: hétfőn konzultálunk. Konzultálunk, vagyis megbeszélik mi legyen. Reméljük, csak megbeszélés és nem kell több vizsgálat. 

Hétfő reggel a megbeszéltek szerint volt szerencsém találkozni Prof. Dr. Komoly Sámuel klinikaigazgatóval, akit elkísért a professzor illetve egy doktornő is. Épp akkor voltak nálam, az ottani gyógytornászok, és az orvosok arra nyitottak be, hogy sikeresen kiültem az ágy szélére, igaz még segítséggel. Ennek nagyon örültek. Így legalább bemutathattuk, hogy mit tudunk Vikivel. Utána megkérték Vikit segítsen visszafektetni, jöttek a szokásos általános rutin neurológiai vizsgálatok. 

A professzor és a klinikaigazgató teljesen egyetértettek abban, hogy Guillain-barre syndrome a betegségem, igaz ez nálam már súlyos. Az EMG-ből megállapítva a betegségnek a jobbik változata van, ami könnyebben gyógyul, viszont sajnos már súlyosan megsérültek az izomsejtjeim és sérült már maga az axon is, vagyis az izomrost. A fájdalmaim adottak, sajnos ez ezzel jár. Ezért is nehezebb lesz a gyógyulásom, de higgyem el, hogy 1 év múlva már futni fogok (még ha nem is a maratont). A doktornő is mondta, hogy később visszajön, mind a hárman újra átnézik a zárójelentéseket, attól függetlenül, hogy így ahogy láttak nekik egyértelmű a diagnózisom. Majd hogy nem az jött le, minek is mentem le, mikor annyira egyértelmű a diagnózis?! Gondoltam vicces, hogy a budapesti orvosok hogyan állnak, álltak hozzám, és lekerülök Pécsre, ahol egy teljesen új világ tárul elém. 

Még aznap megbeszéltük, hogy 3 napig figyelik a vérnyomásom, és EKG-t csinálnak, ha minden rendben akkor a hét második felében mehetek is vissza Budapestre. Egyértelműen kijelentette a professzor, hogy egy nagyon jó rehabilitációra van szükségem, illetve hát ugyebár a gyógytornára. Mondta, hogy jelenleg Pécsett most épül a Rehabilitációs Központ, a közelben pedig Szigetvár és Harkány található, már ha nem szeretnék Budapestre visszamenni. Még Tomi mielőtt leérkeztem volna Pécsre már megkérdezte nekem a Szigetvári Rehabilitációs Központot, hogyha netán úgy adódna, hogy maradnom kell, tudnának-e fogadni. Tudtak volna. Eljött hát a tanakodás. 2 hónap sírással Kispesten eltöltött rehabilitáció után mi tévő legyek. Ekkor már pontosan tudtam, tapasztaltam, hogy szakmailag szerintem ég és föld a két intézet. Pécsett biztonságban éreztem magam. Viszont Budapesten meg már a kezelőim ismernek, én is őket, van akikben bízom. Most kezdeni mindent előröl? Új embereket megismerni, mire kialakul a bizalom és ha egyáltalán kialakul. Tudtam az Adonisom szeretem, az RTT-s kezelőmet is és a masszőrömet is. 5-ből 3 ember, akiben már bíztam. Maradtam is volna a közelben, érthetően a pécsi szakemberek miatt, meg vissza is vágytam, nyilván egyrészt, mert a kezelőim ismernek, másrészt pedig hát többen jönnének látogatni Budapesten, mint Szigetváron. 

Végül úgy döntöttem, hogy majd irány vissza az eredeti hely és ha nagyon nem fog változni ezek után se semmi, akkor átkéretem magam egy másik budapesti intézetbe. Mi veszíteni valóm van?!

Ez a nap volt az életemben a sokadig olyan, melyet nem éppen egy ilyen intézetben szerettem volna eltölteni. Most a saját névnapomat ünnepeltük meg anyuval, szerencsére estére a barátok is jöttek, hoztak ajándékokat, és kicsit feldobták a hangulatomat. Mondanom se kell, hogy égtek a telefonvonalak, csipogott a közösségi oldal, hogy mennyi értesítésem van arról, hogy felköszöntöttek. Egy rakat pozitív töltésű üzenet. 

Közben Judit átküldte a Jótékonysági Zumba party plakátját, és meg is osztotta az eseményt. Ez volt az a nap, amikor is nyíltan vállaltam a saját közösségi oldalamon és már nem csak a csoportban a betegségemet. Nem nagyon szerettem volna, hogy mindenki lássa első körben az intenzíven készült fotókat, ezért is volt jó, hogy külön csoport jött létre, egyfajta naplóként. Sokan még így sem tudták elképzelni, hogy mi történt velem, vagy csak átsiklottak. Szerencsémre viszont az eseményt nagyon sok ismerősöm megosztotta. Kértem, hogy ha nem is miattam, legalább mindenki a saját egészsége miatt menjen el és vegyen részt egy kis mozgáson, valamint ha tudja ossza meg az eseményt, hogy még többen tisztába legyenek a betegséggel illetve, menjenek és érezzék jól magukat. 

Mi eközben pedig élveztük a pécsi vendégszeretetet. Az ottani emberek kedvességét, emberségét. Egészen a takarítótól kezdve a professzorokig mindenki teljesen más, mint itt fent Budapesten. Amikor az ember látja, hogy nekik is meg van a maguk saját kis magán problémái, mégis segítőkészek, és rajtad szeretnének segíteni. Anyut időközben felvették az osztályra, megnézték a derekát, mert fájt neki, és neki is mértek vérnyomást, illetve csináltak EKG-t. Ha már ott van velem, miért ne nézzék meg őt is :) 

Ekkor már tudtam, hogy nincs mitől félnem. Nem lesz több vizsgálat, nem lesz több agyvíz levétel és nem lesz több szúrás sem, csak a kötelező, amit muszáj.