Kora reggel séta a buszmegállóba. Közben töprengek, merengek. Érzem fáradt vagyok. Állva el tudnék aludni. Korán kelés, előző napi séta, edzés gyanánt. Minden napi mozgások, erőltetések. Látom és tudom nem az igazi. Mégis próbálok koncentrálni. Elkeseredem. Vajon eddig is így jártam? Hogy járhattam ez előtt 1 évvel? Mennyire nem figyeltem a testem minden mozdulatára, rezgésére. Kit érdekelt hogy jársz, jól jársz-e, vagy milyen a mozgásod. Megtanultad kisgyerekként és kész. Természetessé vált, hogy felállsz és mész. Nem figyelted van-e apró hiba abban, amit csinálsz. Most meg látod, hogy totálisan rosszul jársz. Látod, hogy a csípőd fordul, holott nem kéne. Látod az apróbb szépséghibáidat, melyet lehet más nem néz. Nem lehet, biztos. Csak az figyeli, aki eddig is minden részletében figyelte a tested javulását. Egy halandót nem fog érdekelni, oda se néz, észre se veszi. Csak az fogja látni, aki meg is akarja látni. Rád kíváncsi. A testedre. Arra, ahogyan fejlődsz. Amit már elértél. Ahonnan indultál. S minden egyes mozdulatban benne van a szégyen. Érzem. Pedig nem kéne, mert nem tehetek róla. Mégis, néha úgy érzem vicces, néha úgy érzem nyűg. 

Kiérvén ismét kibosszankodtam magam. Megint a hallomásból kapott információk. Hogyan is volt az, amit szerintem nem lehet már kimagyarázni. Szegény barátnőm, akivel már befejeztem a barátosdit, milyen rosszul is érzi magát, mert hogy ő most szarul jött ki ebből az egész történetből. Jön az információ. Jajj, tényleg annyira szegény, elvégre is tőle indult a szarkavarás, amibe a volt párja belesegített, hogy hazugságot terjesztett el rólam (úgy, hogy ott se volt), de jajj szegények. Nem tudom kinek is kéne rosszul éreznie magát?! Talán nekem, aki nem tud rejtett képességeiről és én előre futok; meg aki nem tud felmászni egy hegyre, ami tök logikus, csak a hülyének nem. Én kérek elnézést, tényleg! Szívből örülök, hogy "csak" ennyi unalmas perceik, óráik, napjaik, heteik, hónapjaik vannak. 

Szuszáááááááááááá, hagyjuk is, gondolom magamba. Egész nap "edzettem" magam. Jövés-menés, lépcsőzés. A gyógycipész mondta, hogy ha meg is állok, lelülök azonnal tegyem fel a lábam, mert iszonyatosan dagad. Tapasztalom. Néha reggel mikor felveszem a cipőt, őszintén undorodom a lábamtól. Hányni tudnék, mikor nem megy le a dagadás, és látom magamon a cipőt eldeformálva. Ha nem lenne ilyen meleg tutira hosszú nadrágban közlekednék, takarva a bokám. Estére ez még inkább csak növekszik, az érzetek pedig még inkább csak erősödnek. Mikor hazaérek és leveszem a cipőm, fáj. Szabályosan érzem, hogy a cipő nyomata ott lesz a lábfejemen. Megpihenek, érzem a kis bizsergést a talpamban. De jó, olyan, mintha maszíroznák. Majd feleszmélek: Ja, én ezt 0-24-ben érzem, még sem olyan jó! :) 

Nap végén vár a negyedik. Figyelek. Mindenre, amit csinálok. Húzom magam. Sokat segítek karban. Közben arra gondolok, hogy feladom. Igaz már nem tudom mit, de feladom. Fáradt vagyok, fáradok. Elegem van, hogy nem vagyok a régi. Nem az a lány vagyok, aki napjában 4-szer, 5-ször fel-le rohangált a negyediken. Akinek nem volt gond, ha előtte 5 perccel szóltak oda, hogy készülj megyünk. Szívem szerint nem csinálnám. Nem küzdenék minden nap, feladnám. Heverésznék valahol, nem törődve magammal. De nem tehetem. Más biztos nem csinálná, gondolom. Aztán eszembe jutnak azon GBS betegek, akiket megismertem. Igen, ők csinálnák! Mivel más választásuk nekik sincs. Néha nagyon unom az egészet. Nyűg. Pedig nem így élem meg a minden napjaim, viszont vannak napok, mikor nekem is sok. Saját magamnak. 

.

.

.

Még mindig valaki hatása alatt vagy. Még mindig deja vu érzeted van. Még mindig sok mindenen merengsz. A múlton, a jelenen. Az emberi kapcsolatokon, a leckéken, melyeket a Sors az utadba görgített. Miért kapod Őt? Miért kapod vele az emlékeket? Mi a lecke? Mit kell megtanulnod? Nyilván nem véletlen. Véletlenek nincsenek! :) Ezt már igen jól tudod.