Első éjszaka úgy a szobatárs nélkül, hogy tudtam, ő már nem jön hétfőn vissza. Végleg hazament. Nem volt kivel nevetni, ökörködni, nagyjából csend volt a szobába. A rehabon az élet nem állt meg, ugyanúgy csengő nyomogatás, segítség kérések, kora reggeli zajongás. Kezdődik egy reggeli műszak. 

Aznap teljesítettük a házi feladatot. A kis családom bejött hozzám és még Heni volt ott mellettem. Amennyire a hét elején vártam ezt a napot annyira nem sikerült olyan jól. Felöltöztem, felöltöztettek anyuék és neki indultunk, hogy teljesítsük a feladatot. Őszintén?! Én még életemben nem éreztem magam ennyire szarul, mint akkor. Később talán kétszer tettem meg így ezt a távot, ameddig nálam volt az elektromos szék. Minden alkalommal azon imádkoztam, csak most ne lásson egy ismerős se, aki eddig nem látott így. Senkinek nem kívánom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. Nekem csak egy kis távot kellett így megtennem a nyílt utcán, de olyan szinten éreztem magam kellemetlenül, hogy első nap sírhatnékom volt. Visszafojtottam. Ráadásul, amikor próbálnak segíteni neked, de inkább úgy tűnik csak okoskodnak a családtagjaid. Tudom, hogy nem rossz szándék vezérelte őket, de abban a helyzetben nagyon is kellemetlenül, ismét kiszolgáltatva éreztem magam. A járdán, az utcán minden egyes hupkát, kis rést megéreztem a székkel, és nem könnyű ám irányítani, amikor rámész valamire és egyből vinne is a másik irányba a szék. Elérkezve a zebráig, várni azt, hogy autósok lássák, hogy Te ott át szeretnél valahogy kelni, és mivel nem lámpás zebra, így inkább vársz, vársz, amíg úgy érzed talán most már biztonságos. Ezelőtti énemben volt, hogy átfutottam egy autós előtt, mert tudtam, hogy átérek, mire odaér. Most ülve az elektromos székbe azt vártam, hogy ahogy körbe nézek nemhogy a környéken, de egész Budapesten ne jöjjön egy autó se, mert annyira lassúnak kiszolgáltatottnak éreztem magam. Az érzés, hogy eljutsz a cukrászda bejáratáig és látod megint küszöb, és tudod ha rámész előre is dőlhetsz, hiába a biztonsági öv. Mindenki akarta, hogy bemenjek, én meg már nem. Már elegem volt a kisebb akadályokból és féltem is. Szegény kiszolgáló segíteni szeretett volna, hogy mindkét ajtót kinyitja, de emlékszem még talán rá is ráförmedtem, hogy hagyja, nem megyek be, jó nekem kint. Eszek valami sütit, aztán vissza, tudjam le ezt az egészet és kész. Nem éreztem annyira jól magam ebben a helyzetben, mint ahogy korábban azt hittem mekkora jó buli lesz. Még egy kicsit össze is vesztem a családommal. Tesóm kérdezte is, hogy mi bajom. Féltem is, fura is volt, és kellemetlen az egész szituáció. Az, hogy én 28 évesen egy elektromos székkel közlekedjek kint az utcán, és várjam az autósok jóindulatát, hogy átengedjenek, őszintén senkinek nem kívánom. 

Vasárnap, egy újabb nap. Szokásos kora reggel, éledezik a rehab. A betegek, zavarodottak hangját hallani. A nővér rohangál. Felkelsz, kinyitod a szemed, ràjössz mèg korán van. Tudod h valami jót álmodtál. Vissza akarsz menni oda. Bebújsz a meleg takaró alá, érzed ahogy az álom újra elnyom. Jó lenne még pluszban odabújni valakihez, de jobb híján marad a kedvenc párnád. Elalszol. Majd újra hangokra ébredsz. Látod eltelt egy kis idő. Pár hónap alatt tudod menetrend szerint, hogy mik a hangok. Hamarosan reggeli. 

Újra végig lehet hallgatni, hogy reggeli osztás közbe ne zavard a nővéreket, mert kibuknak. Még mindig az ételosztás a szent időpont, amikor is nem szólhatsz semmiért. Aki hosszabb ideje van ott már tudja, ilyenkor "kuss" van. Hallani, ahogy sopánkodnak, mert a gyógyszerész valakinek nem készítette el a gyógyszert, úristen most mi lesz?! Esetleg mondjuk kulcs és odaadja a nővér neki, pl.? :) Néha azon mosolyogtam egy-egy szituból mekkora patáriát tudtak csapni, a fontosabb dolgokból pedig semmit. Egyik kedvenc nővérke volt szolgálatba, akinek mint korábban említettem derogált a mosdatás. Most is hallani, ahogy valaki megkérte, hogy segítsen valamit neki arrébb tenni, mire jött a válasz: "Ő nem pakolós asszony" Ne hogy még a végén leessen a karikagyűrű az ujjáról, mert egy betegnek segíteni kell, komolyan. Tényleg ha ennyire zavarja, hogy a betegeknek segítséget kell nyújtania, vagy valamire megkérik, akkor jobb neki a patológia, na ott senki nem beszél hozzá, nem kell naponta mosdatni az embereket, és arrébb tenni se nekik semmit. De az ilyen embernek köszönd meg, a mit is? Konkrétan a semmit. :) Következő, amin röhögtem egy jót, mikor megkérdezik az egyik betegtől, hogy kér enni?! Reggeli osztás van, nyilván mindenki éhes, még jó, hogy kér enni. Miért ez így amúgy választási lehetőség? Ok, volt olyan, hogy én is odaadtam másnak a reggelim, ebédem, vagy vacsorám, mert tudtam a rokonság ellát engem, és valaki jobban rászorul, de speciálisan szegény néni örült még, hogy élt. S még akkor reggel 8 óra sincs, de már agyilag ott tartasz, hogy Istenem mi jön még később. 

Tudtam, hogy aznap is jön be anyu, Heni, illetve a magán gyógytornászom, akivel szintén az volt a feladatom, hogy eljussak a cukrászdába és vissza. Ismert már annyira, hogy nekem tényleg számít a biztonság, így magával hozta a kollégáját. Mielőtt megkérdezné valaki, igen ők is fiatalok, 25-23 évesek :) Szóval ami a bizalmat, biztonságot illeti náluk is le kellett vetkőznöm a félelmeimet. Míg őket vártam közben elérkezett az ebéd idő is. A leves minden napos, ha netán más lenne, na akkor van ünnep nap. A második natúr rizs, rücskös hús gomba mártással. Egy biztos a gombát se most szedték az erdőben; s mondjuk nyomokban tartalmaz gomba ízt. 2 hetente vasárnap ez a főétel fixen.

Időközben láttam, hogy az egyik általunk nagyon szeretett utazási iroda egyik idegenvezetője elhunyt. Megnéztem a róla készült kis megemlékező videó-felvételt, és bár nem vagyok egy Kovács Kati rajongó, s nem is egy vidám dal, de reggel óta rákattantam... Ja és tudom ne zuhanjak meg, erre meg azt tudom mondani, h lehet utánam csinálni. Nem mindenki tudja a lelki részét átérezni.

"Az én időm

 

Az én időm egyszer lejár, jól tudom.
Ha majd lejár, tőletek elbúcsúzom.
De itt hagyom dalomat emlékül.
Hogy néha rám is gondoljatok.

 

Biztos lesz más, ki majd helyemre siet,
Biztos lesz más, ki nálam többet tehet.
Kívánjuk hát neki a legjobbat,
De néha rám is gondoljatok.

 

Mondjátok el majd neki,
Hogyha megkérdezi,
Hogy elődje miféle volt.

 

Mondjátok el majd neki,
Azt, hogy volt valaki,
Aki hitte, amit dalolt."

Megérkezett a két magán gyógytornász. A srác úgy átültetett, ahogyan azt a rehabon még senki se tette. Felemelt, mint valami pillecukrot és áttett az elektromos székbe. Ki se néztem volna belőle. Csak pislogtam. Ugyanaz a kör, mint előtte egy nappal. Már tudtam, ismertem az utat, ezért egy fokkal jobb volt, már ami a közlekedést illeti, de a lelki része nem volt jobb. Tudtam nem bírnék ezzel együtt élni, nyilván persze ha muszáj, muszáj, de azt is tudtam, hogy nekem onnan abból a székből fel kell állnom.