A cím így erős túlzás, merthogy azoknak, akik bármivel is küzdenek a minden napjaikban még egyáltalán nincs betegségtudatuk. Mi úgy élünk, vagyis próbálunk, ahogy eddig is. Viszont egy valamit be kell látnunk, és ezt a többségnek is el kéne fogadnia: sosem leszünk a régiek. Sem fizikailag, sem lelkileg, sem sehogy. Akkor lenne betegségtudatunk, ha egész nap 0-24-ben depressziós módon a szobánkban sírnánk, és nem tennénk semmit. Ehelyett küzdünk. Naponta. 

Kaptunk valamit az élettől, amivel mi naponta szembesülünk. Nem mondjuk napi szinten, és óránként, sőt percenként sem, hogy nekünk fáj, hogy gyengék vagyunk, hogy nem bírjuk. Felkelünk, elindulunk, megyünk, és csináljuk. Jobban mondva próbáljuk úgy csinálni a minden napos ...

Nem olyan régen Szabó Péter motivációs tréner volt egyik kolléganőm vendége. Bár a felvételen sajnos nem tudtam ott lenni, mert éppen a szokásos tornán voltam, a későbbiekben visszahallgattam a feltett adást. 

Szerettem volna valami kis személyes motivációt kapni tőle, éppen ezért megkértem kolléganőmet, hogy ha lehet ilyet, akkor kérje meg egy autogram. Másnap mikor bedöcögtem, a szokásos reggeli péksüteményem és reggeli kávém mellé ott vár az üzenet. 

Őszintén meghatódtam. Valamiért még mindig el tudok érzékenyülni, pedig kemény csaj vagyok, erős és tele kitartással. Mégis talán a betegségnek köszönhetően érzékenyebb maradtam. Általában azt szoktam mondani, hogy én már más ablakon nézem a világot, más szűrőn, ...