A cím így erős túlzás, merthogy azoknak, akik bármivel is küzdenek a minden napjaikban még egyáltalán nincs betegségtudatuk. Mi úgy élünk, vagyis próbálunk, ahogy eddig is. Viszont egy valamit be kell látnunk, és ezt a többségnek is el kéne fogadnia: sosem leszünk a régiek. Sem fizikailag, sem lelkileg, sem sehogy. Akkor lenne betegségtudatunk, ha egész nap 0-24-ben depressziós módon a szobánkban sírnánk, és nem tennénk semmit. Ehelyett küzdünk. Naponta. 

Kaptunk valamit az élettől, amivel mi naponta szembesülünk. Nem mondjuk napi szinten, és óránként, sőt percenként sem, hogy nekünk fáj, hogy gyengék vagyunk, hogy nem bírjuk. Felkelünk, elindulunk, megyünk, és csináljuk. Jobban mondva próbáljuk úgy csinálni a minden napos dolgainkat, mintha semmi sem lenne. Mintha mi teljesen egészségesek lennénk. Egy baj van: a szervezetünk jelzi, hogy mit bírunk és mit nem. Ha el tudod fogadni Te, mint "egészséges" ember, ha nem. Mondhatod, hogy lesz jobb, és hitegethetsz is, de egyáltalán nem vagy benne a helyzetünkbe. Nem érzed azt, amit egy SM beteg, egy MG beteg, egy GBS beteg; és még sorolhatnám érez. Közel se tudod, hogy az, amit mi napi szinten megteszünk, mennyi erőfeszítés, mennyi sírás, mennyi sok lelki szarság, amit inkább "lenyelünk", mert ha mondjuk, akkor betegségtudatban élünk, akkor mi vagyunk a rosszak. Ha nem mondjuk és nem szólunk, akkor azért vagyunk hibásak, mert "miért nem szólsz?" "miért nem kérsz segítséget". Abba belegondoltatok már, hogy picit nekünk is sok?! Hogy elítéltek minket akarva, vagy éppen nem akarva? Ha van rajtunk sapka az lesz a baj, ha nem lesz, akkor pedig az. 

Ha már van bajunk nem kellünk. Ez tapasztalat. Nemcsak általam megélt, hanem más különböző "beteg"-gel való kommunikációmban elmondhatom, hogy egyáltalán nem állnak ki mellettünk. 

"Biztos lesz olyan, aki majd így fog szeretni" - jönnek az általános szövegek. Miután ezeket rendszerint "egészséges" emberek mondják, akiknek nem volt még súlyos az állapotuk, nem egy kerekesszékben élnek, nem látványos maradványtünettel rendlekeznek, így ők nem tudom mi alapján is érezhetnék azt, amit mi. 

"Hátránnyal indulsz, de...." - Számomra nincs de. Jelenleg 4 különböző emberrel beszéltem az elmúlt egy hétben, értsétek 4 különféle betegség, ami napi szinten meghatározza az életét. Mind a 4-nél a párkapcsolat kudarcos, vagy kudarcba fulladt. Mind a 4 ember megkapja a "baszogatást", hogy miért nem bírja? Miért nem csinálja? Hogy miért kedves férfiak: Mondjuk, mert nem bírja a szervezete?! Mondjuk, hogy örül, hogy egyáltalán él az illető?! 

Közel se tudjátok lelkileg mi megy végbe egy emberbe. Nem tudod megérteni, nem tudod felfogni, mert nem vagy benne. Nem azon szemüvegen keresztül látod a világot, ahogyan mi látjuk. Amikor saját magunkat is néha nem bírjuk elviselni, akkor hogy várjuk el mástól, hogy el tudjon minket egy életen át? Pontosan ezek miatt állítom azt, hogy nekünk egyáltalán nincs esélyünk párkapcsolatra. S pontosan emiatt érzem én is azt, hogy vannak dolgok, amikről igen sajnos vagy nem, de le kell mondanunk. 

Jelenleg a GBS maradványtünetei mellett, ismételten nőgyógyászatilag nem vagyok jól. Erre tetőzik a szokásos allergiám, amit nem tudok a szokásos módon kezelni. A GBS miatt nekem már nem mindegy, hogy milyen hatású készítményt veszek be egy átlagos problémára. Mégis mit látnak nap, mint nap az emberek: a

MOSOLYOM! 

Itthon egy-egy szorgos nap után, hazaérek, és ledobok mindent, másnap reggelig alszom. Mégis szerinted kedves "egészséges" ember, ezt napi szinten Te el tudnád viselni? Azt, hogy nem Téged ugrálnak körbe, hanem kizárólag csak neked kéne valakit? Valljuk be őszintén, nem. 

"Irigyellek". Nem egyszer megkaptam már ezt a mondatot. Mégis mit tudtok irigyelni? Melyik részét kérnétek az életemnek, vagy más "beteg" életének? Merthogy a jó dolgot egyből meg tudja mindenki látni...