1 hét telt el, hogy kórházba kerültem. Szerencsére a második hetemet már abban a kórházban kezdtem meg, akik a betegségnek a specialistái. 

Durván itt is 2 hétig voltam az intenzív osztályon, majd onnan kerültem fel a Neurológia-Infektológiai osztályra. Ez idő alatt agyon lettem szurkálva, én aki egy vérvételtől rosszul van, bírtam. Nem tudtam mást tenni. A végén volt centrális kanülöm a nyakamba, ez még akkor, amikor lélegeztetőre tettek. Később a nyakam alá raktak kanült, mert a ferezisnél sajnos a vérem egyből megalvadt így nem volt már jó ötlet, hogy a vénáimat szurkálják. Hogy bírtam? Magam sem tudom. Az első 5 hétben, ameddig a kórházakban voltam úgy néztem ki, mint egy karácsonyfa, mindenemből lógott valami, mindenhol szurkálás, volt, hogy a fél karom sötét fekete volt, mert épp szétment egy véna. 

Intenzív és intenzív között is óriási a különbség. Egy 2 ágyas kórterembe kerültem. A másik betegtől egy paraván választott el, mert az illető egyrészt férfi, másrészt nem akarták, hogy pszichésen hasson rám az ő állapota. Azon az osztályon csak én voltam az, aki tudatánál volt és beszélni tudott. A többi beteg altatásban, a gépek csipogását egész nap hallani.

Az orvosok, nővérek kedvesek, aranyosak és segítőkészek voltak. A szájzáram ellenére én folyamatosan beszéltem, talán ezzel is elősegítve, hogy az arcmimikám minél gyorsabban helyre álljon.

Sosem fogom elfelejteni azon nővéreket, akik ott velem foglalkoztak. Az orvosokat, akik rendszerint beköszöntek, benéztek, kérdezték hogy vagyok. Ha úgy volt idejük, akkor naponta többször is. 

Látogatási idő délelőtt ha jól emlékszem 11-12 között, és délután 17-18 között volt. Alig vártam, hogy teljen az idő, vagy valaki bejöjjön, akivel két szót tudok beszélni. Ahol a látogatók bejöttek, onnantól én voltam az első kórterembe, így naprakészen tudtam már "ismertem", hogy kik mikor jöjjenek a szeretteiket meglátogatni. 

Mellettem egy fiatal srác feküdt. Felesége mindkét időpontban megjelent egy 10-15 percre. Sírt. Én biztattam, hogy nyugodjon meg ő is fel fog épülni. Beszélgettünk. Megtudtam, hogy Gyálon van boltjuk. Ameddig én ott voltam a srác mellett, kb. 2-3-szor már eltemették szerencsétlent, és a sors iróniája, hogy jóval később ugyanabba a rehabilitációs központban találkoztam velük, ahova én kerültem. A srácnak más betegsége volt így ő hamarabb szabadult onnan. Büszke voltam magamra kicsit, mert tudtam, hogy felépül és ezt jó volt látni. Közben meg irigyeltem is, mert tudtam, hogy ő még rosszabb állapotban volt, mint én, és én akkor miért nem javulok. 

A legjobb emlék innen,, hogy legelső látogatóm, az egyik kollégám volt. Egymás közt csak Macikának hívjuk egymást. Kicsit bóbiskoltam, de hallottam ahogy a nővér beszél valakihez, kinyitottam a szemem és ott volt Macika, egy plüss mackóval. Természetesen a családtagjaim is folyamatosan jöttek látogatni, és mellette szerencsére egy-két kolléga is be tudott jönni hozzám az intenzívre.

A legnagyobb meglepetést mégis az az ember okozta nekem, akivel évek óta lelki társak vagyunk. Szinte már családtag. Ő BOGÁR, az én kis süttürümürü bogaram, Roland. Anno még egy suliba jártunk, innen a barátság. Évek óta kint él Brightonban és ahogy meghallotta, hogy mi történt velem, neki nem volt kérdés, hogy hazautazzon Magyarországra. Elszólták magukat anyuék, én kértem, hogy jajj inkább ne, nem akartam, hogy így lásson. Persze ez neki nem számított. A munkahelyén elintézte, hogy egy pár napra szabadságot kapjon, így hazautazott. Hazautazását kevesen tudták, mert nem bulizni és barátozni jött haza, hanem miattam. Sosem fogom elfelejteni és örökké hálás leszek neki. Segített az intenzív osztályról felköltözni a neurológiai osztályra, sőt volt olyan bátor, hogy az utolsó ferezitálásomnál ott volt. Szegénykém sosem felejtem el, hogy ő volt rosszul pedig engem szúrtak :) 

Ezenkívül az intenzív osztályon kaptam már gyógytornát. Regina jött kétnaponta tornáztatni. 

Szeretnék még két embert megemlíteni: Gabit és Kicsit. Mindkettő határozott nő. Mégis nekem ők lettek a kedvenceim. Kicsi volt az, aki megszabadított a gyomorszondától, a levegő csövétől. Határozottan rám parancsolt, hogy igenis próbáljam, ne adjam fel és torna torna torna. Gabi volt az, aki pedig egy kanül szúrásnál megmutatta nekem a másik énjét is, ott volt velem és fogta a kezem. Mindkét hölgy igen határozott, meg van a maga egyéni stílusa de nekem akkor pont ez kellett.

Minden mozzanatot nehéz lenne most leírni, hiszen akkor nem blogot, hanem könyvet kellene írnom. 

Mai napig hálás vagyok az intenzív osztályon dolgozó nővéreknek, ápolóknak, Reginának, és az orvosoknak. Amint teljes mértékben felépülök biztosan visszamegyek meglátogatni őket! 

KÖSZÖNÖM!