Nem olyan régen az egyik közösségi oldal bevezette, hogy megajándékoz az emlékeiddel. Azokkal, amelyek 1-2-3 vagy netán még 4 évvel ezelőtt voltak. Minden nap az ember vissza tudja nézegetni, és leginkább néha jót röhögni magán, hogy miket is posztolgatott ki pár évvel ezelőtt. 

Augusztus 7. Ahogyan egyik kolléganőm fogalmazta: Emlékezetes nap!

Számomra mindenképpen. Bár a csoportra ez az emlékezés újdonság nem vonatkozik, nyilván az elmúlt 1 évemben hol máshol lehettem, mint már valamelyik egészségügyi intézet falai között. Visszakerestem hát a csoportban is posztolt dolgokat, és megtaláltam, hogy ezen a napon volt az első kiültetésem kerekesszékbe. S ekkor minden újra felidéződött bennem. 

Ahogy a magán ápolóm, a testvéremmel a másik ágyon ült. Ahogy a főnővér, az egyik beteghordozó és Adonisom megpróbálnak átültetni kerekesszékbe. Az érzés, hogy ülök egy székben. Az érzés, hogy szó szerint fáj ülnöm. 1 óra. Ennyi időt kaptam. Testvéremnek menni kellett tovább, ő nem várta meg az 1 órát, de készített pár képet. Magán ápolóm pedig körbe vitt a rehabilitációs intézetbe, hogy lássak és kaphassak egyéb ingereket. Valamint ki az udvarra. Emlékszem az 1 órából durván 1,5 óra lett. Már már szinte könnyeimmel küzködve vártam Adonisom, hogy fektessen vissza, annyira fájdalmas volt ülnöm 2 hónap elteltével. Talán ha a memóriám nem csal, akkor a kedvenc masszőrömmel együtt sikerült visszafektetniük, és utána jött a masszázs. 

Ekkor még azt hittük, hogy elkezdődik egy folyamat, hogy ezt legközelebb is megtudjuk ismételni. Tévedtek, tévedtünk. Az állapotom visszaesett. A következő próbálkozás már Pécs után, valamikor szeptember végén, október elején lehetett, és akkor már elektromos kerekesszékbe. 

Jelen....

Jelen pillanatban augusztus 7. Bent ülök a munkahelyemen és próbálok visszarázódni 1 év elteltével a dolgokba. Mosolygok, ahogy mindig is. A lábam fáj, feszít, zsibbad, és mi egymás. De ez nekem már "normálisnak" kellene legyen. Még se tudom megszokni huzamosabb ideig. Minden nap újdonság érzetek tekintetében és sokszor még véletlen sem egyformán érzek. :) Néha természetes, hogy reggel így ezekkel az érzetekkel kelek fel és állok a lábamon, néha fájdalmas, és eltart akár 5 percig is, míg az agyam és a testem megbarátkozik egymással, s parancsba adom: ezen most neked járnod kell. 

Kolléganőm szavaival élve: "A bal oldalin nem annyira természetes a mosolyod" :)