Az intenzív osztályon eltöltött idő alatt, sikerült megszabadulnom néhány "műanyagtól". Ilyen volt pl. a gyomorszonda, és az a cső, amelyen át levegőt kaptam. Kicsi - a kedvenc nővérem ott - segítségével elkezdtem valamilyen szinten önállósodni. Ő volt az a határozott nő, akinek köszönhetem, hogy elkezdtem pépes ételeket enni, illetőleg természetesen a folyadék mennyiségre is ügyeltem. Szóltam is anyuéknak, hogy iszkiri DM (nem reklámozni szeretném) és az összes pépes bébi ételt vásárolják fel, mert most már végre tudok enni! :) 

Megoszlottak a vélemények az intenzív osztályon lévő orvosok között, hogy mikor tegyenek át a Neurológiai osztályra, Dr. Budai főorvoshoz, aki már várt engem. Szinte mindig egy-egy hajszálon múlt az időzítés. Az intenzív osztályra ugyanis "csak" 10 beteget tudnak fogadni, és mivel az én állapotom annyiban javult, hogy nem igazán szorultam már intenzív osztályra, mindig hajszálon múlt a költözésem. Volt olyan orvos, aki azt mondta, hogy még várjanak, legyek jobban és erősödjek még ott náluk; és volt olyan is, aki azt mondta, hogy már nem szorulok az intenzív ellátásra. 

Valahogy Pünkösd hétfő után kerültem át végül is a neurológiai osztályra. Ekkor még tartott annyiban a ferezitálás, hogy aznap mikor felköltöztettek a betegszállítók, mentem az utolsóra, az ötödik ferezisre. Bogaram, az én édes kicsi lelki társam, pedig jött velem és végig ott volt, fogta a kezem, beszélt hozzám, igaz szegénykém ő volt rosszul ahogy látott, látta ahogyan a véremet átmossák. Egymást támogattuk. Talán említettem, hogy egy-egy ilyen kezelésnél olyan 4-5 flaskának kell lefolynia. A vége felé rosszul voltam. Rám jött egy hőhullám. Izzadtam, éreztem, hogy melegem van, és mindjárt elájulok. Bár nyár volt, az ablakok nyitva, nem tudtam, hogy most magától a ferezistől lehetek rosszul vagy csupán elkezdtem érezni, hogy mekkora a hőség odakint. 

Azt hozzá kell tennem, hogy ennél a betegségnél én általában mindent fordítva éreztem. Mikor a többieknek melegük volt én fáztam és fordítva. Így kérdéses, hogy a melegtől vagy a ferezistől lehettem rosszul. 

Ezután foglaltam el véglegesen az osztályon már a helyemet, ami nem volt egyszerű. Fent várt nagymamám, és az egyik kolléganőm Zsuzsóka. Bogár is még ott maradt. Mikor felvittek a szobámba láttam, hogy ez bizony nem lesz jó. A szobába lévő ágy, egy sima kórházi ágy, melynek a fejrészét egyedül egymagam nem tudom megemelni, ahhoz bizony kell még egy de inkább két ember. Aki ismer az tudja, hogy én bizony kinyitom a számat, ha valami nem tetszik. Miután az intenzív osztályon úgy váltam el az orvosoktól, hogy a sima neurológia osztályon biztosítanak nekem ugyanolyan távirányítóval működtető ágyat, hogy a minimális önállósodásom meglegyen, gondolhatjátok, hogy mikor egy sima ágyra fektettek nagyon nem tetszett. Ez volt az egyetlen pont, amikor se a szüleim, se a testvérem nem tudott ott lenni már délután, aki esetleg ugyanúgy tudja "verni az asztalt", mint én. Bogárnak mennie kellett, nagymamám nem az a fajta, aki bármiért is reklamálna, Zsuzsóka megkereste nekem az orvost, aki odajött és el tudtam mondani, hogy bizony nem tetszik az ágy, amin fekszem. Ez a jövőben is sajnos így volt: 24 órán belül oldódtak meg általában az ágy problémáim, mert a későbbiekben is voltak. Emlékszem még telefonáltam tesómnak, hogy ez így nem jó valaki csináljon már valamit, vagy vigyenek tovább. Nyugtatott, hogy most várjak, másnap anyu bejön reggel és akkor intézkedik. Mondanom se kell, hogy kényelmetlen volt mindenféle téren az ágy. 

Jó indítás egy új helyen...