Blog lakók figyelem! ÉLEK még :) 

Jelentem a gyomorrontást, vagy vírust (nem derült ki utólag sem) túléltem. Mondjuk én mit nem?! :) Bár a gyomrom még nem az igazi, meg van, hogy 12 órán át nem étkezek, de elmondhatom, hogy ennek ellenére igyekszem visszarázódni a mindennapokba. 

Elmondhatom, hogy a fotózás eredménye egy kiváló fotókönyv lett, illetve egy emlék puzzle, amit már ki is raktunk a fogadott keresztlányommal, Fannival. Már csak kartonpapír, képkeret és jöhet a komponálás :) Valamint egy speciális terméket is elkészítettem magamnak, melyről kép később. 

Úgyhogy a blogom írása folytatódni fog, sokak bánatára, de még többek örömére! 

Előljáróban annyit, hogy október 22-én szerda este teljesült az ígéret, és ténylegesen május 26-a óta ez volt az első, hogy hazaengedtek. A magán mentős kollégákat szerda este 17 órára kértük, de 17:30-kor jött a hívás, hogy késnek és érkeznek. El sem akartam hinni. Oda szóltak nekem, hogy elnézést kérnek, de jönnek. Az egész kórságom alatt nem tudom elégszer elmondani mennyire hálás vagyok az OMSZ, AMS dolgozóinak. Végül 18:00-kor megérkeztek. Emlékszem az egyik kedvenc nővér előttük jött be dolgozni, és ahogy elment a szobám mellett, csodálkozott, hogy én még ott, illetőleg mondta, hogy most jött egy betegszállító, valószínűleg értem. Nem bántam, hogy késtek, mert így találkoztam az éjszakás nővérrel, akit a mai napig szeretek. :) Este 19:00-ra haza is értem a mentősökkel és anyuval. Az utazást élveztem. Végre megint látom a külvilágot és most először ÜLVE, és előre nézve! El tudjátok képzelni, hogy 5 hónap lebénultan, állandó fekvés, sőt ha valahova vittek akkor a mentőben fekve háttal utazás után, végre ülve utazhatom, és nem háttal? Milyen érzés volt? Elmondhatatlanul jó! Minden kis másodpercét élveztem. Tudtam mi hol van, merre megyünk, ismerős volt az út, szépen kivilágítva. Egy egyszerű embernek, aki nem ment át a poklok poklán talán fel sem tűnik, hogy mennyi mindennek lehet örülni. Keleti pályaudvar, Hősök tere, Hungária krt., stb. Mivel késésben voltak a mentősök, így hál Istennek nem is totojáztak, hanem repesztve száguldozva mentünk, mindenkit ledudálva. Össze - vissza jöttünk hazafele, mert nem szerettek volna a dugóban állni, így mindenféle alternatív útvonalon mentünk. Így is 1 óra alatt hazaértünk. Az utazás fergeteges vot. Emlékszem egy fiatal jóképű srác volt az egyik mentős. Poénkodtunk. Mikor hazaérkeztünk a ház előtt megszólalt: "Otthon, édes otthon." :) 

"...Mert van egy hely, otthon, édes otthon,..." /Kowalsky meg a Vega/

Nem irigyeltem a mentősöket, hogy a pehely könnyű súlyomat cipeljék fel a negyedik emeletre, ahol nincs lift és inkább ötödik, mert magasított a földszint. Valahol közép úton meg is álltak pihenni. Valahogy örültem is, hogy később értem haza, mert így a kíváncsi szomszédokkal nem találkoztam. Bár a hangunkat így is hallották, így lehetett tudni, hogy hazaérkeztem. Őszintén nagyon jó volt végre hazatérni. Fogalmam se volt, hogy fogjuk megoldani a "fürdést", hogy fogjuk megoldani a négy napos itthon létet, de egyet tudtam, hogy menni fog, és nincs számunkra lehetetlen. S hogy nagyon is jó lesz itthon. 

Emlékszem, hogy még a betegségem előtt lett új telefonom, így május óta egyetlen egy fénykép se volt benne, ami a szobámról készült volna. Az első dolgom az volt, hogy hazaértem, hogy készítsek pár képet, hiszen ki tudja mikor jöhetek haza ismét, és még is csak 5 hónap hosszú idő kórházakban, rehabilitációs intézetekben. Pécs előtt kaptam egy óriás macit a névnapomra előre Lívitől, illetőleg anyukám kolléganőjétől szintén kaptam egyet. Ezeket végre magamhoz ölelhettem. Tesóm pedig készített aznap estére vendégváró szendvicseket. 

Íme néhány kép az első hazajövetelemről: