Az első éjszaka május óta, amit otthon a saját ágyamban töltök. Mikor a mentősök átraktak a saját ágyamra, poénosan meg is jegyeztem: "Ki volt az a hülye, aki ilyen kemény ágyat választott?!" - nyilván én :) A betegségem előtt sikerült felújítanom a szobát a saját elképzelésem szerint, igaz sokat nem élvezhettem, mert irány volt a kórház. Annak örülök, hogy legalább teljes mértékben sikerült felújítanom és mondjuk nem a nagy halomkupac  kellős közepén jött nekem ez a GBS. A későbbiekben persze azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy: "Ki volt az a hülye, aki ilyen magasra tervezte a szekrényeket?!" - nyilván az is én. Persze mikor felújítottam nem terveztem, hogy én egyszer is úgy leszek otthon, hogy kerekesszékkel és semmit sem fogok elérni. Viszont így 5 hónap után legalább láthattam milyen ruháim vannak itthon, miket szeretnék visszavinni a rehabra, hogy kicsit normálisan kezdjek el kinézni. 

Az este érdekes volt. Az első amit ki kellett próbálnom, hogy egy panel lakásban hogyan is tudok az ágyamról átülni a kerekesszékbe, és azzal bármerre is közlekedni. Mivel szűkös a hely egy ilyen lakásba gondolhatjátok ez se ment könnyen. Az RTT-s kezelőm és az orvosom megengedte, hogy a csúszólapot, melynek segítségével át tudok ülni egyik helyről a másikra elhozhassam haza is. Bár érdekes volt, mert az ágyam és a kerekesszék ülőfelülete nem egy szinten volt. A kerekesszékem magasabb volt az ágyamnál. Visszafele könnyű volt, mert mint egy csúszda lecsúsztam, de mikor az ágyról akartam átülni a kerekesszékbe, na az kicsit megerőltető volt. Az ágyam egy sarok ágy, melyet ha szétnyit az ember akkor kétszemélyes, de viszont akkor már az ágy mellett nem fér el a kerekesszék. Így anyuék összecsukták, és egyszemélyes részén aludtam, viszont, hogy nehogy éjszaka nagyon mocorogjak a két fotelt odahúzták nekem az ágy szélére. Nem hiányzik most egy huppanás nekem, és még nem feltétlen tudnám befolyásolni a reflexszerű dolgaimat. Napközben így a kerekesszék elfért az ágy mellett és bármikor gyakorolhattam az átülést. 

Jó érzés töltött el, hogy otthon vagyok. Fura volt feküdni a saját ágyamon. A kórházi és rehabos ágyakban a matracok nyilván puhábbak, mint a saját ágyam. Először olyan volt, hogy fáj itt ott, de lassan kezdtem megszokni. Az est fénypontja ebben a pár napban az injekció beadása volt. Mivel fekvőbetegként már az első nap óta kaptam Clexane-t, így ameddig otthon vagyok, anyuék feladata volt, hogy beadják nekem. Nyilván magamnak nincs az a pénz, hogy én beadjak bármit, ami injekció. Hozzáteszem nyilván ehhez is hozzá lehet szokni, de aki igazán ismer az tudja, hogy én elájulok egy szúrástól is. Jöhet a kérdés, hogy akkor hogy is bírtam ki a betegségemmel járó szurkálást, és azt az első 5 hetet, amikor mindenféle ilyen-olyan cső állt ki belőlem? Őszintén? Nem tudom. Nem volt más választásom. Ha akartam, ha nem szúrtak. Feküdtem, lebénultan, mozdulatlanul. Hozzászoktam, hogy szúrnak. Ahogyan viszont ez abba maradt és maradt csak az esti clexane- és kezdtem javulni, a későbbiekben már azt se nagyon bírtam. Tűrtem. 

A fürdés itthoni megoldása az volt, hogy ágyszélére felültem, anyu hozott egy lavorban vizet, mellé tusfürdő, szivacs, és ami nekem már nagyon nagyon fontos volt: borotva. El se tudjátok képzelni, hogy 5 hónapon keresztül nyilván nem ez volt a legfontosabb, hanem, hogy életben maradjak, de sokszor már zavart esztétikailag is. Mindenhova törülköző, lepedő, hogy nyilván ne az ágyam és a szőnyeg legyen vizes. Valahogy így tudtam a "fürdést" megoldani, ami inkább mosakodás volt, de jelen helyzetemben nem nagyon tudtam mást enni. Panel, kis hely, fürdőkád esélytelen. Viszont annak örültem, hogy jól el tudtam magam szórakoztatni azzal, hogy megszépüljünk. :)

Eljött hát az injekció beadása. Tesóm szintén rosszul van a tű láttán, így ő kivonta magát a forgalomból. Lívi szintén nem bírja a látványt, így a vége az lett, hogy mindketten a konyhába menekültek. Anyu meg ott állt az injekcióval, hogy ezzel most mit és hogyan kell csinálni. Már a végén megjegyeztem, hogy valaki döfjön már, mert mehetek vissza a rehabra, ha képtelenek lesznek itt nekem egy injekciót is beadni :) Azt meg nyilván nem akartam. Végül anyu vette a bátorságot és szúrt. Emlékszem jobban fájt, mintha a nővérek adták volna. Ilyen szinten hiányzott pár nővér, aki jól tudott döfni :) Sikerült és mindenki örült. Ez minden este így ment :) Kis para után, anyunak sikerült mindig belémnyomnia a szurit. Hivatalosan hasba kéne adni, de lehet bárhova kérni. Miután agyon voltam szurkálva az első 5 hétben én végül a karomat választottam. Gondoltam ott jobban ki fogom bírni, minthogy itt hasba szurkáljanak. 

Mikor már mindennel készek voltunk, jöhetett a "kényelembe" helyezés és egy nagy alvás végre a saját ágyamban! Jó éjszakát! :)