Talán nincs is szebb és jobb reggel, mikor az ember fia/lánya a saját ágyában ébredhet, csörömpölések, kiabálások, jajgatások és mindenféle kórházi és rehabilitációs zajok nélkül. Emlékszem az első éjszaka fura volt és egyben jó érzés is. Tényleg otthon, a saját ágyamban. Hihetetlen! 

Már jó előre le volt beszélve Adonisommal, hogy magánként eljön hozzám és a két napban, 23-án és 24-én edzést fog nekem tartani. Mivel a hazajövetelem feltétele az volt, hogy a tornák ne maradjanak el (amúgy vicces nem? - ők nem biztosítanak tornát, de úgy engednek haza, hogy erről Te magad gondoskodj), így megkértem nem lenne-e gond ha esetleg kijönne tornáztatni, illetőleg ez hogyan működik nála. Meglepően egyébként elfogadható árat mondott, többre számítottam. :) Közben természetesen a már meglévő magángyógytornászokat is megkértem, hogy jöjjenek ki hozzám. Kell a torna, és minél több, hogy ha a négy nap után visszamegyek, akkor ne legyek ugyanott, mint a rehabilitáció legelején.

Ne várj egy tragédiáig azzal, hogy átértékeld a fontossági sorrendet!

23-án délelőtti órákban már Zsolt, Bea és Fanni (aki időközben a fogadott lányommá vált) meglátogattak. Egészen délutánig ott voltak, illetőleg emlékszem még Évi (egy régi családbarát közös ismerős) is átjött a pici lányával. A két kislány remekül elvoltak egymással, így mi felnőttek tudtunk kicsit beszélgetni. A végén pedig nem távozhattak üres kézzel, mert egy-két régi plüsst persze kinéztek maguknak :) Hihetetlenek ezek a gyerekek!

24-én a közeli szomszédomék jöttek át. A lánya, aki a barátnőm is egyben éppen itthon volt az édesapjánál, így átjöttek megnézni. Adonisom is éppen ekkor jött tornáztatni, így megnézték. Mikor elment, ők csak annyit mondtak: "Örülünk, hogy jó kezekben vagy. Látszik, hogy ért ahhoz, amit csinál. Jót akar, és biztonságban érezheted magad mellette/vele." - Igen, szinte az egyetlen ember a kezelőim között, aki mindigi s tudta, hogy mit akar, hogyan akarja, mi a terve, és 100%-ban az elsők között volt, akiben megbíztam. S ezzel nem azt mondom, hogy a többi kezelő nem értene ahhoz, amit csinál, de az én esetemben ameddig a régi gyógytornászom volt odabent voltak ellentétek egymás munkái között, ami nyilván egy betegen fog csattanni. Mint mikor nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb. Szerencsémre, hogy utána az illető már elment onnan és megkaptam helyette azt, akit eleve is szerettem volna Pécs után. Utána már minden simán ment. Normálisan össze tudtuk egyeztetni ki mit csináljon velem, nem voltak felesleges körök, és tudtunk közösen összedolgozni. Hogy ez is miért nem lehet elsőre? Talán van az egészségügyben egyfajta vágy, hogy: "Én akarom, én kezdtem el, az enyém!" Emlékszem anno mikor az eredeti gyógytornászom elment meg is jegyezte, hogy: "....majd a többiek fogják learatni a babért!" (tiszta féltékenység) - mintha valami "jutalmat" kapnának. Mondjuk a kórházak talán igen, de gyógytornászok között szerintem kétlem. Örültem, hogy utána olyan belevaló lányt kaptam, aki már az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra. 

25-én a reggeli után, ami azt hiszem és ha jól is emlékszem tojásrántotta volt (nem is tudom milyen régen nem ettem frissen készültett), megpróbáltam kicsit rendet rakni a szobámban. Persze anyu segítségével. Mikor hazaérkeztem láttam, hogy mindenhol van valami kisebb-nagyobb tárgy. Aki belépett volna a szobámba csak azt látta volna, hogy kupi van, mindenhol van valami és semmi sincs a helyén. Kérdeztem is anyutól: Itthon se vagyok, hogy lehet ilyen nagy kupi a szobámban?! Mi ez a sok kisebb-nagyobb dolog? Mire anyu csak annyit mondott: Látod, na ezeket kaptad az elmúlt 5 hónapban! Megható volt látni, hogy mennyi mindent gyűjtögettem össze, és hogy mennyi mindent kaptam Tőletek! :) Nem vagyok egy tip-top rendmániás, hogy minden, minden nap ragyogjon, de úgy éreztem, hogy most rendet kell valahogyan tennem. Anyu mindig egy kis kupacot odarakott mellém az ágyamra, hogy nézzem át őket, miket is kaptam. Így újra felidézhettem a legjobb pillanatokat az életemben. 

A legkedvesebb plüss figurák: a két óriás maci, melyről korábban már láthattatok képet; Nővéremtől kapott kis maci a szerencse karkötővel, Macikától kapott maci, Balázstól (és itt ha netán olyan is olvasná a blogom - mert úgyis tudom, hogy igen, akkor nem, véletlenül se kell összetéveszteni hasonló nevezetű munkatárssal a rehabilitációs központban) Pécsről a kis elefánt, Noni-Csillutól a zenélő virág, amely szinte passzol színvilágban a szobámhoz! Ezen kívül még rengeteg plüsst gyűjtöttem, kisebb dísztárgyakat, hűtőmágneseket, rózsafüzéreket, és még sorolhatnám. A két napban sikerült viszonylag egészen jól összepakolni azt a sok mindent, melyet kaptam. 

Jó érzés volt újra felidéznem egy-egy pillanatot, és bevallom persze el is érzékenyültem, de talán ennek az egésznek köszönhetően a blogom írásakor is nem egyszer. :) 

Emlékszem még kiírtam a csoportba, hogy aki szeretne látni és találkozni velem, az most megteheti, mert Szentendrén vagyok. Persze azt is hozzáírtam, mielőtt valakinek hülye ötlete lenne, hogy egyeseket én nem szeretnék meglátni :) Ilyen vagyok, ez az én kis szerethető természetem :) 

26-án délután 14 órára kértük a betegszállítást. Úgy voltam vele, hogy szeretnék időben visszaérni, és bár tudom, hogy a hétvégi kimenő elvileg úgy van, hogy hétfő reggel fél 8-ig kell beérni, szerettem volna időben visszatérni. Azért is lett ez az időpont, mert így egy óra utazással délután 3-ra visszaérek, van idő nyugiban elpakolgatni és a szeretteim még ott tudnak lenni velem egy kis időt is. Annyira jó fejek voltak az AMS-os kollégák, hogy már délután 14 óra előtt itt voltak, de nem csengettek fel, hiszen a délután 14 óra az délután 14 óra. Mi már anyuval hamarabb összepakoltunk, megvolt, hogy milyen ruhákat viszek vissza a rehabra. Testvérem jött fel, ő is elkészült, és mondta, hogy látja már lent várakozik egy betegszállító. Anyu le is ment hozzájuk, hogy ha értem jöttek, akkor jöhetnek is értem. Annyira aranyosak voltak, hogy mondták, Ők tudnak várni 14 óráig (ami eleve meg volt beszélve), de mondtuk már készen vagyunk. Nagyon rendesek voltak, és azt is megengedték, hogy anyu mellett a tesóm is jöhessen velünk. Nem tudom, hogy a betegségem alatt kikkel találkoztam, de tény, hogy örökké hálás leszek nekik, amiért ilyen rendesek, normálisak voltak velem. Talán - lehet ez Tominak is köszönhető, aki benfektes egy kicsit :) 

Visszatértem utána ismételten jöttek a jajgatások, amik egyáltalán nem hiányoztak, míg otthon voltam. Volt olyan nővér, akinek fel sem tűnt, hogy én, mint fekvőbeteg nem vagyok ott! Ez milyen kemény már :) Bár, ha abból indulok ki, hogy Pécs után is a kezelőim egyik részének letagadtak, hogy már rég visszaértem... Ez az a hely, ahol bármi megtörténhet :) Mindenki felkészített, hogy a legrosszabb élmény az lesz, amikor vissza kell majd mennem a rehabra. Őszintén? Mivel ezt a kört már megjártam, mikor Pécsre vittek, közel se volt rossz érzés. Nyilván nem a legjobb, de tudtam a szívem mélyén, hogy most kaptam annyi feltöltődést, amivel ki fogom bírni a következő időszakban.