Az első hosszabb utam egymagam, egyedül, pár napra, nem itthon gubbasztva. 

Nemsokára egy nagyobb utazásban lesz részem, és sokak kérdezik tőlem, hogy fogom bírni, hogy rengeteget kell majd ülnöm. Halvány fogalmam sincs, ahogy az egész egy hetet se tudom előre, hogy fogja bírni a szervezetem, de nem is így indulok majd neki. Van bennem egy félsz, mindig is volt, viszont egy éve már megtanultam, hogy mindig tegyek óvintézkedéseket :) 

Hálás vagyok az életnek azért, hogy még tavaly augusztus 20-át fekve egy rehabilitációs központban töltöttem, egy év elteltével alkalmam és módom adódott, hogy kimozduljak itthonról. Az útirány Szécsény volt. Emlékszem tavaly mennyire elkeseredett voltam, hogy az ismerőseim ezen a napon együtt voltak, és mentek jobbra-balra, én pedig csak néztem, ahogy meg se mozdul a testem. Bár azon személyek az ígéretükkel sehol sincsenek a jelenemben, egyáltalán nem bánom, azon kívül, hogy vak voltam és hamarabb is észrevehettem volna a dolgokat. 

Jelenleg is az élet megajándékozott lehetőséggel, amivel éltem is. Az útirány még mindig Szécsény. 2 óra utazás, és egy pár nap pihenés. Attól félvén, hogy mennyire sok lesz ez a két óra, hamar eltelt. 

Megérkezésemkor természetesen nekem vásárolnom kellett, úgyhogy ami rajtam volt cipőt gyorsban le is cseréltem, ugyanis az már a végét járta, gazdagabb lettem egy új felsővel is. Másnap megismertem a város szépségét, majd harmadik nap turkálóban két másik felső beszerzése, indulás előtt pékségben finomságok begyűjtése az útra. Beszélgetések, zenehallgatások, múlt idéző pillanatok, kávézások, nevetések, a három nap eseményei. 

Hálás vagyok, hogy a sors adott lehetőséget, köszönet a vendéglátásáért!