Fokozatosan próbáltuk elhagyni a rolátort, és bottal, vagy megtanulni anélkül közlekedni. Lépcsőzni fel-le, egyre többet, egyre inkább a minőséget figyelve inkább a mennyiségnél. Nem egyszer kaptam pozitív mondatokat, mikor láttak kint a folyosón gyakorolni, tornázni. Ahogy a kerekesszéket a rolátor, úgy váltotta fel a rolátort a bot. Kezelésekre rolátorral mentem. Hiszen rá lehet ülni, meg tudok pihenni. Ezen kívül pedig mindenféle koordinációs feladatokat gyakoroltam a magán edzőimmel együtt. 

Ahogy javultam, és javult vele együtt a lábam is (valameddig) úgy próbálgattam a különböző cipőkbe való belebújást. Emlékszem anyuékkal ott variáltam melyik cipellőt hozzák be nekem, mi az ami fogja a lábam. Sajnos mondjuk egyik sem úgy, ahogy kellene. Éppen ezért jutottam a mai nappal oda, hogy gyógycipőt kell csináltatnom. Ha szeretném, ha nem el kell fogadnom, hogy sajnos a hétköznapi átlag lábbelik legyen az bármilyen formájú, márkájú cipő, az én lábamra nem jó. Nem fogja a bokám, egy papucsot nem érzek, állandóan figyelem, hogy egyáltalán normálisan járok-e benne. Más lett. A lábam, a testem, az életem, és ezzel együtt én is. Bármennyire is szerettem volna a régi életem visszakapni, ez már nem az. Egy új. Egy más. 

Október hosszú hétvégéje után már nem nagyon akartak a rehabon tartani. Ha lett egy nézeteltérés az ott lévő igazgató státuszban szereplő illető állandóan ki akart rakni. Még akkor is, mikor még fekvő beteg voltam és nem járó. Vicces :) Több embertől visszahallottam, és nemcsak betegek részéről, hanem ott dolgozóktól is, ha "megháláltad volna" :) Érdekes ez a "hálapénz" és az egészségügy. Tisztelet azon embereknek, akik igen kemény munkával elvégzik azt, amire felesküdtek. Viszont a tapasztalat az, hogy lehet bármi felvonulás fizetésemelésért, a hálapénzt ugyanúgy aki kapzsi el fogja pofátlanul fogadni. Nyilván ez is kialakult valahogy, a szomorú, hogy mára már ez a "normális" az egészségügyben dolgozóknak. Ugyanilyen a borravaló fogalma is. Na de ezekbe ne menjünk bele, mert biztos vagyok benne, hogy sokan támadnának, vagy már így is :) 

November közepe-vége, hétvége. Amikor is.... hm...na most elgondolkodtam, hogyan fogalmazzak. Miután ez a múltban volt, és a jelenben jelenleg nem éppen vagyunk kommunikatívak, aminek meg van a maga oka, így úgy döntöttem úgy írok, ahogy akkor volt. Tehát november vége. Hétvége, amikor is anyu dolgozott, és a barátnőm szülei kitalálták, hogy megkönnyítik anyu dolgát, tudjon Ő is pihenni munka után, így ők átvesznek hétvégére. Kértem kimenőt. Adtak. Most már nem volt gond, hogy nem mehetnék el hétvégére. 

A dátum: november 21. Ez volt az a fordulópont, amikor teljes mértékben csak rolátort használtam a közlekedéshez kerekesszék helyett. S ez volt azon egyik akkori legjobb hétvége kezdete, amit nem a rehabilitációs központban kellet eltöltenem. Másnap irány volt Pécel. Vasárnap pedig ismételten a rehabon voltam estére. A következő hazamenetel, pedig November 28-án volt. Most már csak rolátor és bot segítségével :) 

Hogy mi történt a két dátum között? :) 

Szépen felnyaltam a padlót a rehabilitációs központban. :) Éreztem, hogy már a végét járom, hogy már csak napok, vagy hetek kérdése maximum és haza fognak engedni végleg. Azt is láttam, hogy ott már nem igen javulok. Éreztem, hogy ugyanolyan napokat élek meg. 

November 27. Mikor is a folyosón gyakoroltuk a koordinációs feladatokat. Egész pontosan a feladatom az volt, hogy a kockákba lépjek, miközben haladok előre kapaszkodás, és mindenféle segédeszköz nélkül. Eközben pedig a magán edzőm labdát dob, amit el kell kapnom és vissza is kell dobnom. Nem volt még teljesen tökéletes az egyensúlyom, és a járásom sem. (Mondjuk az most sem, mert még mindig kacsázom....) Próbáltam teljesíteni a feladatot, de nyilván éreztem, hogy nem igazán megy. Ezzel se lett volna gond, mert egész jól ment ahhoz képest, csak nem feltétlen tartottam be, hogy a kockákba és ne a vonalra lépjek. A gond nem ez volt. A labda leesett a földre, én meg azt hittem perfekt kosárlabda-versenyző vagyok, és reflexből elkezdtem pattogtatni a labdát, vagyis kezdtem volna, de az egyensúlyom nem bírta, és visszanézve a felvételt, merthogy tesóm felvette videóra, lehetett látni, hogy a jobb boka gyengébb volt, és ahogy léptem kb. húztam már a lábam, nem bírtam emelni és fuss irány a föld. Négykézláb. Súrolva a fejem a falba. Szerencsémre a fejem nem, ellentétben a két térdem és tenyerem igen jól bevertem. Pár percig csak magamba tudtam üvölteni a fájdalomtól. Mikor érzed belédhasít, és csak várod csillapodjon a fájdalom. Mindenki aki körbevett odarohant hozzám. Álljak fel. Szólt az utasítás. Mondtam nem. Nem tudok. Még nem. Még hagyjanak, hogy a fájdalom csillapodjon. Tudtam nem tört. Viszont nagyon erősen zúzodott a térdem. Nem lett komolyabb bajom. Az éjszakás nővér hívta az ügyeletes orvost és megkért addig ne álljak fel. Na nem mintha egyébként egyedül fel tudtam volna (vagy most fel tudnék a földről). Az ügyeletes orvos szinte lecseszett, miért nem álltam még fel és mentem be a szobába?! Komolyan, mintha nem tudná az egyik kéz mit csinál a másik :) Megtörtént. Megnézett. Ennyi volt a torna aznapra. Mikor már a látogatók és az edzőm is elment, az ügyeletes orvos mégis visszajött. Röntgen. Merényi Kórház. 

Pislogtam. Minek? Már nem is fáj. Nem tört. Ragaszkodott hozzá. Mondtam ok. Azért volt bennem némi para. Nehogy tévedjek a saját diagnózisomban. Jöttek a szokásos fiúk. Mikor már megláttam a betegszállítókat kikiabáltam a szobából ne is menjenek tovább. Aznap estére engem nyertek meg. Legalább fiatalos gárda, jó fej srácok, és engem is bírtak. Viccelődtünk, ahogy szoktunk. Merényi. Adja Isten, hogy sose kelljen ott kikötnöm. Sokan voltak. A srácok ott hagytak. Na ettől volt igazán parám. Éreztem, hogy már jobban vagyok, ami nálam azt jelenti, hogy nem tudom egyébként az ilyen orvosi helyeket elviselni. Rosszul vagyok. Rosszul is éreztem magam, de nem a térdem miatt, vagy az esés miatt. A látvány miatt. Ahogy jöttek, és hoztak újabb betegeket a mentősök, ahogy a járóbetegek voltak körülöttem a saját bajukkal. Valahogy éreztem nagyon nem ott van a helyem. Sorra kerültem. Betámolyogtam a botommal (amit még a rehabon biztosítottak). Felültem az ágyra, majd elemséltem mi hogy történt. Persze én sosem tartom fontosnak sehol sem a részletes történetet. A lényeg, hogy gyakoroltam, estem, tudom az én hibám volt, hiszen reflexként reagáltam egy ingerre, amit nem lehetett volna szabad. Senkit se hibáztattam az esésem miatt, mert senki sem tehetett róla. Tesóm már igen. Ő már hibáztatta a magán edzőmet, mert miért csinál velem ilyet. Ő egy paragép egyébként. S ez tényleg így van. Félt én értem, de a félelemtől még nem fogok újra járni, menni, futni és még sorolhatnám. Én is félek. Bennem is van egy félelem, miközben bármit a jelenben kipróbálok. Lássátok a motorozás. :) 

Az orvos megvizsgált, majd közölte felesleges a röntgen. Tudtam. Kértem, hogy akkor hívják vissza a betegszállító srácokat, merthogy velük jöttem, egyedül nem botorkálnék vissza a rehabra. A srácok jöttek. Poénkodás vissza. A rehabon pedig a betegek egy része, akikkel jóba lettem vártak. Mi volt, mi történt, megijedtek mikor a földön megláttak. Napokig fájt. 

A videót még a közösségi oldalra se tettük fel, mondván tuti mindenki beparázott volna :)