Rég írtam. Tudom. Ahogy igaz a mondás is, mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Ezzel is tisztában vagyok. Viszont vannak olyan szakterületek, amiket szerintem nem lehet kötelezően csinálni. Nem tudod azt mondani valakinek, hogy ülj le és írj, ha nincs benne kreativítás, ötlet, ihlet. Valahogy az utóbbi időben ezzel én is így voltam. Tudtam, hogy kellene írnom, hogy kellene folytatnom a személyes történetem. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiket még érdekel is. S nem mondjuk a hallomásokra alapoznak. Még se tudtam magam rávenni, hogy írjak. 

Sok minden történik körülöttem, hiszen egyre inkább kezdek aktívabb életet élni. Jövök-megyek, kezdem megszokni a tömegközlekedést, igaz még "Janival" a "társammal". Estére fáradékonyabb vagyok még mindig. Volt, hogy túlhajszoltam magam. Volt, hogy sikerült beosztanom az energiám. Világ életemben örökmozgó voltam. Nehéz felmérni, mit bírok, mi lesz egy hét múlva, hogyan is tervezzek. Szívem szerint járnék koncertekre, bulizni, tombolnék, majd rá kell jöjjek, hogy nem, még talán nincs itt az ideje. Nem tudnék végigállni 2-2,5 órás koncertet, nem tudnék önfeledten tombolni a tömegben. Még nem. Talán idővel ez is helyre rázódik, addig is nekem másképp kell ezeket megoldanom. Még ha egyesek szerint betegségtudatban élek.... Nekem senki ne mondja, hogy aki tartósan beteg, vagy olyan egyéb tartósan fennálló problémája van, az egyszer se gondol arra, mi lenne, ha.... Dehogynem. Viszont ezeket megint csak azok tudják, akik benne vannak. Akik nincsenek halvány gőzük sincs semmiről. Amit én mindig is mondok: együtt tudsz érezni, átérezni viszont nem. Aki mást mond az pedig hazudik. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok, nem bírok, még. Hogy ez változni fog-e vagy sem, nem tudni. Addig is nekem ezzel, ezekkel a tünetekkel kell együttélnem, ha tetszik ez bárkinek, ha nem. A jó hír, hogy nem neked kell vele együttélni, hanem nekem. 

Időközben eltelt 1 év. Elindítottam a leszázalékolásom, amivel lehet sokan nem értenek egyet. Nézőpont kérdése. Volt olyan kérdés, hogy lelkileg ez hogy visel meg. Semennyire. Kit érdekel? Ahogyan kit érdekel, hogy bottal megyek. Nem foglalkozom vele. Viszont akkor nem tudtuk mennyire fogok még javulni, mennyire javulhatok. A tudat, hogy sosem fogok meggyógyulni nyilván bennem van. Jöhetnek az okosságok, hogy fejben dől el. Van, ami nem változik. Van, amin senki se tud változtatni, se a Te fejed, se az enyém. Szeretem az okosságokat, vajon fordít helyzetben is ennyire okosak lennének az emberek? :) Van, mikor meg kell barátkozni egy adott helyzettel. Ez is olyan, hogy mennyire tudsz kompromisszumot kötni, és alkalmazkodni. Az életeddel. 

Szigorú vagyok. Magammal szemben is. S ez igaz. Az elmúlt közel 1 év sok mindenre rávilágított. Talán reálisabban látok dolgokat, kapcsolatokat, embereket. S igen, falak vesznek körül. Falakat emeltem, és nehéz ledönteni, áthatolni rajtuk. Kicsit elzárkóztam, amit úgy ítélek meg nem véletlen. A közösségi oldalon sem osztok meg már magamról szinte semmit. Minek? Elég jól körbe ér néhány információ így is, vannak akik hallomásokra építenek. S vannak, akik hál Istennek miután velem is beszélnek, vagy látnak meglepődnek, mennyire "rosszul" vázolták fel a helyzetemet. 

S, hogy mi a helyzet? 1 év elteltével már nem jár táppénz folyósítás. Május 15-én voltam felülvizsgálaton, merthogy elindítottuk a leszázalékolást, akkor még közlekedni mindig valakivel tudtam. Mindig kellett valaki, hogy hozzászokjam a tömeghez. Mostanra már azt hiszem elég jól kialakult, hogy bottal még ugyan, de el mászkálok a nem túl forgalmas utakon. Nem feltétlen érzem magam jól nagyobb tömegben. Ezért kerülöm is az ilyen helyeket. Távlatokban sem bírnék még sokat. Viszont már kezdtem vissza-vissza látogatni a munkahelyemre. Várom a határozatot, hogyan tovább, és ezt a munkahelyem is várja. Visszavárnak, bármilyen koncepcióval. Amit bírok. Amit tudok. Szerencsés vagyok e tekintetben. Közben pedig élném az életem. S igyekeznék mindenkinek megfelelni. 

Most jöhet a mondat: "Miért kéne mindenkinek megfelelni?!" - Ezen töprengtem most. Én is azt mondom, hogy nem kell. Lehetetlen, és miért is kéne. Aztán elnézem az esetem, a körülöttem lévőket, vagy akik voltak, és igazából leszűröd: ha nem felelsz meg az elvárásaiknak nem vagy jó, miközben ők is azt mondják, miért is kéne megfelelni mindenkinek. Vagy mi jogon vársz el. De tőled elvárnak. Vicces nem? :) S ha jobban belegondolsz tényleg így működik. Ha magadba nézel biztos neked is volt már ilyen. Neked nem felelt meg valaki, vagy Te nem feleltél meg, és onnantól kezdve eltűntetek egymás életéből. Nem feltétlen tudsz 100%-ot nyújtani, csak 50%-ot. Akkor már nem kellesz :) 

Nem múlnak. Érzések, érzetek, melyek nem múlnak. Hiába telt el december óta közel hat hónap, nem változik. S ez az, ami engem még befolyásol. Másképp érzek. Néhol meg lehet szokni, néhol nem. Néha természetes, ahogy felkelsz az ágyból, néhol pedig ha túlhajszolom magam, nem az. Nap végére egyre inkább erősödnek az érzetek, egyre inkább érzem, hogy nehezebb cipelnem a lábaim, hogy fájnak a bokáim. Reggel még friss vagyok, fitt. S annak is érzem magam. 

Most pedig térjünk át a folytatásra.... Roliról Janira, a hű társra :) /legalább "Ő"/ ;)