A hétvégén mindent amit úgy gondoltam hazahoztunk. Valahogy volt egy érzésem, hogy sokat már nem leszek a rehabon. Egyrészt a célkitűzés azt volt, hogy Karácsonyra már otthon legyek, de valahogy éreztem, hogy ez akár hamarabb is megtörténhet. Minden már "feleslegesnek" vélt dolgot összepakoltam a hétvégére. Minél kevesebbet kelljen távozásomkor hazavinni, pláne, hogy nem tudom mikor mondják, hogy mehetek, és hogy tudom elintézni azt, hogy egyáltalán ki hozzon haza. 

Tudtam, hogy sokáig nem leszek már bent, hiszen a kérésnek sem tettem eleget, amit kellett volna a héten.

A hét elején volt egy kérés a vezetőségtől felém. Egész pontosan a szituáció a következő volt:

Hétfői nap. A harmadik emeletről talán a konduktortól mehettem le a szobámba, mikor a liftben csatlakozott hozzám valaki. Ketten voltunk a liftben. Majd közölte, hogy írjak egy levelet, az alábbi szöveggel: "Tisztelt XY és Rehabilitációs Központ dolgozói! Köszönöm, hogy ....." Hangzott a sablon, majd hozzátette: "Tudja milyen levelet kell írnia magának. Szerdán a meetingen szeretném felolvasni a többieknek." Rávágtam, hogy igen tudom. De ahogy elhagytam a liftet, és jobban belegondoltam nagyjából pislákoltam, hogy mit csináljak?! 

Természetesen ez a levél nem született meg, ilyen formában nem. Ezzel nem tettem eleget a kérésnek, így éreztem a kettőnk közötti konfliktus miatt is hamarosan fogok távozni a helyről. Másnap konkrétan rá is kérdezett az illető, hogy haladok a levéllel, mire mondtam sehogy. Nem áll szándékomban kényszerből, és utasításra megköszönni az összes dolgozónak, mikor egyrészt nem volt mindenkivel kapcsolatom, a többit meg hagyjuk is. 

Tájékoztattam róla, hogy ne féljen, mert ellentétben viszont, azok embereknek, akik velem foglalkoztak, és foglalkoznak még meg fogom köszönni, személyesen. Akkor jött az újabb kérdés, név szerint írjam össze őket. Na azért hülye én se vagyok, hogy utána meg raportra hívja be őket, vagy valami "bajuk" is legyen. Mondtam, és ragaszkodtam hozzá, hogy higgye el, mielőtt hazamennék végleg, mindenkinek személyesen fogom megköszönni a segítségét, vagy azt, hogy velem foglalkozott. Hihetetlen volt számomra, hogy már ez is elvárás valahol. Azt is megkérdezte ez mikor lesz, hogy végleg hazamegyek. Ránéztem majd mondtam, hogy nem tudom. Mi a cél? Jött a kérdés. Karácsonyra otthon leszek ne aggódjon. Ment a válasz. Eme kis beszélgetésnek, az adok-kapoknak viszont már voltak fültanúi is. :)

Ismerőseimnek mikor elmeséltem, le voltak hidalva.

- Mit akar?

- Biztos be akarja magát biztosítani, hogy ha a később valami gondod lenne, akkor tudja mutatni, hogy Te itt mindennel meg voltál elégedve. Holott ugyebár nem, vagy nem feltétlen.

- Biztos félnek tőled.

Ezen gondolatok merültek fel a velem együtt bent lévő betegek, rokonok, ismerősök fejében.

Közben úgy voltam vele, ha netán másnap, a meeting napján is szeretné még látni a "köszönő levelem", hát gyártok egyet. Így is lett. A levélben pedig az szerepelt, hogy: "Hivatkozva korábbi kérésére kötelezően utasításra nem tudok köszönő levelet írni." A levélre nem volt szükség. Gondolom beletörődött, hogy tőlem nem lesz levél, amit utána bárkinek lehet mutogatni.

Nemcsak olyan embereknek köszöntem meg azt, hogy velem foglalkoztak, akik ki voltak írva, akik ténylegesen tettek valamit értem, hanem olyan embereknek is, akik eleve vagy maguktól ajánlották fel a segítséget, vagy csak unalmas óráimban engem szórakoztattak, és foglalkoztak velem, de nem kellett volna.

Mindenkinek amúgy se tudsz megfelelni, ahogyan Neked se tud mindenki. Nyilván voltak olyan személyek, akik közelebb álltak hozzám, és voltak olyanok, akikkel nem tudtam közelebbi kapcsolatot kialakítani, csak elfogadtam a személyiségüket, ahogyan ők elfogadtak engem. 

Ezúton is köszönöm nekik a munkájukat, az energiájukat, az idejüket, főként ha plussz időt szántak rám, mert volt ilyen is. Hálás vagyok, hogy némelyikükkel a mai napig tartom a kapcsolatot, segítenek még javulni, vagy baráti kapcsolat alakult ki. 

A hálapénzről a kötelező köszönő levélről pedig meg van egy véleményem. 

Az egész betegség alatt köszönöm, hogy megismerhettem olyan embereket, akik ténylegesen azon fáradoznak, hogy a betegeknek jobb legyen, segítőkészek, kedvesek.