Az utolsó bejegyzésem óta eltelt bő 1 hónap. Hogy ez idő alatt mivel töltöttem az időmet? Leginkább újabb kihívások elé állítottam magam. Az elmúlt 1 év után úgy ítéltem meg, hogy nekem is jár a nyár, és ezzel együtt a nyaralás. Sikerült ismerősökkel elutaznom pár napra (többnyire mind az egészségügyben jártas szakemberek), és írhatnám, hogy élvezni a semmittevést, de közel se erről volt szó. Ezalatt a pár nap alatt is kihívások elé állítottam magam.

A tornák helyett megpróbáltam sokat sétálni, megpróbáltam bot nélkül menni, ingoványos és kevésbé ingoványos talajon. Kipróbáltam az úszást. Igen, ez nekem nagy szám, mert féltem a víztől. Tudtam úszni ezelőtt is, de nyilván más, ha újra kell csinálnod, és nem tudod, hogy a szervezeted most mit és hogyan fog reagálni. Szerencsémre ez is olyan, mint a kerékpározás. Aki egyszer megtanulta az tud, legyen szó bármilyen változásról az életében.

Az utazást egy szóval ha jellemezhetném, akkor vicces volt. Voltak nekem már - már kellemetlenebb szituációk, amikben nem igen akartam részt venni, én már ezekből kinőttem. Az iroda, akiknél találták az utazást szerintem egy pénz lehúzós iroda; egoista beképzelt utaskísérővel és buszsofőrökkel. Tipikusan a kis tiniknek találták ki az utazást, és persze akihez közelebb tudtak kerülni, és akiknek elég hosszúra sikeredett a nyelvük, azokkal osztottak is meg információkat. Ezek számomra inkább apróbb bosszankodások voltak, és felfogtam úgy, hogy ez egy tanulmány az emberi viselkedésekről. Hazatérvén pedig magamban leszögeztem, hogy akkor ezt így ilyen formában legközelebb mellőzzük. 

Egyetlen egy szituációban tört a mécses. Az pedig az óminózus névnapomkor volt. Számomra evidens és alap, hogy ha valakivel együtt nyaralok, és tudom, hogy a névnapja, születésnapja van, akkor is próbálok valami kis kedvességgel, meglepetéssel készülni. Hát ez elmaradt, ahogy a köszöntés is. S mikor felhív a gyerekkori iskolás barátnőd, és szomszédod, hogy otthon vagy-e este? S ha nem, akkor beadja az ajándékot, hogy mire hazaérsz téged ott várjon... Mondhatom az akkori egész napos kirándulás alkalmával őszintén megkönnyeztem. Mikor látod, tapasztalod és rájössz kik azon emberek, akiknek még mindig és igazán fontos vagy. Őszintén jól esett volna legalább egy: Boldog Névnapot! - mondat, amit késő este lévén, már úgy érezted, amikor valaki megjegyezte, hogy ez már aznapra édes mindegy számodra. S az is volt. Addigra már úgy éreztem nem vagyok megbecsülve. S a legszebb, hogy ebben az egész történetben megint én hibáztam. Ugyanis vártam, elvártam. Olyan dolgot, ami nekem evidens, alap, természetes. Nekem. A hangsúly itt van. Nekem.

S talán mondhatom (bár nem ide tartozik), hogy az elmúlt időben nem véletlen, hogy kezdek antiszociális lenni az emberek iránt. Egyszerűen kezdem azt érezni, hogy nagyon kevesen vagyunk megáldva egy azonos gondolkodással. Miután a tapasztalat sem azt mutatja, hogy túltenge azon ember tömegek jelenléte, akiknek a legalapvetőbb dolog, legalapvetőbb lenne, így lassan már tényleg ott fogok tartani, hogy inkább egy remete élet, mint a sok apróbb cseprőbb csalódás az életembe. Egyszerűen nem érzek késztetést, hogy a már megismert embereken kívül még akarjak bárkit is megismerni. A jelenlegi ismeretségi kört is olyan szinten szűkítem, hogy csak na. Elbeszélgetve pedig egyik minden napos buszos hölgy ismerősömmel, megerősítést nyert, hogy egyáltalán nem velem van a hiba, és nem bennem. Egyszerűen a társadalom itt tart sajnos, ahol tart. 

Visszatérve az egész út során a kellemetlenebb részekkor próbáltam a negatívumokat elhesegetni és leginkább arra gondolni, hogy 1 évvel ezelőtt a Pécsi Klinikán feküdtem, most meg megadatott nekem is az a szerencsés helyzet, hogy nyaralhassak, láshassak, mehessek (még ha segédeszközzel is), és érezhessem a nyár egy szeletét. Ezért pedig végképp hálás tudtam lenni, és leginkább büszke arra, hogy amit elterveztem; s bár két hónapnyi agykontroll után, sikerült a célt magamnak teljesítenem. 

Hazatérvén az utazásból pedig egy-két program még várt rám az itthon maradt barátokkal. :)