Egy év elteltével ideért a postás. Mondhatnám írónikusan. Elvégre is a postásnak nem kell mit szégyelnie, nem kell szembenéznie a be nem teljesített ígéreteivel. Nem kell visszagondolnia, hogy egyik nap még valaki kezét fogja, másnap kórházba köt ki az illető, de Ő maga képtelen ott lenni, támaszt nyújtani. Magában lezárni egy kapcsolatot inkább, mint szemtől szembe megmondani, hogy: vége. S befejezni, nem közös programozni, és nem bizonytalanságban tartani az illetőt, aki azt érzi, hogy van is, nincs is esélye a folytatáshoz. Ez a módszer olyan személytelen. 

Igaz, be kell látnom, hogy én is pofátlan vagyok. Hiszen hangoztattam, hogy remélem már a kukában landolt a kis csomagom, meg hogy ennyi idő elteltével már inkább nem is kell. Őszintén? Sajnáltam. Volt egy kedvenc türölközőm, jobban mondva kettő, az egyik nála volt. Imádtam, mert nagyon is jól szívja a vizet, és egyébként is papírvékony. Utazásokhoz kíváló, ha az ember nem akar sok csomagot vinni. Ezt az egyet sajnáltam. S mivel nem állt szándékomban újat beszerezni, meg nem is tudnék most hogyan, ellenben szükségem lenne rá, így pofátlanul írtam. Üzenetet. Egyrészt voltam olyan kedves, hogy figyelemmel voltam a születésnapjára. Bár igaz utána leesett, hogy a közösségi oldalon más dátum van megadva, mint a személyiben. Miután megírta, hogy köszöni, de nem akkor van, már eszembe jutott. Sajnos egy év alatt nehéz minden "hazugságra" emlékezni :) S tényleg. Emlékszem mikor néztem anno a személyit, s már akkor meg is jegyeztem, hogy a közösségi oldalon más a nap. Elvégre is a szándék bennem volt. S no meg annyi protokoll, mint talán három hete benne. Semmi több. 

Születésnap utáni egy-két nappal csak bennem volt, hogy nekem kéne az a türcsi. Jó lenne, mert.... de kétlem, hogy meg kéne magyaráznom miért. Hiszen elvégre a saját cuccom. Rákérdeztem. Ugyan már tavaly óta a sok sok ígéretekkel együtt, mikor szeretné visszaadni.

Egy-két írónikus mondatváltás után, megkaptam: "Ideje lezárni az ügyet." 

Néztem nagyokat, hiszen elvileg ő magában már réges rég lezárta. Én az átélt események következtében és a hatodik hetemnél, mikor elsőnek és utolsónak volt bent nálam, igen kemény lelki csaták árán, de lezártam az "ügyet" - "ügyünket". Akkor most mit is kéne lezárni. Ez már le van zárva. Csak vissza kell szolgáltatni, ami még elmaradt. Nincs itt ügy. Gondolom én. Ügy akkor lenne, ha most akarnánk megbeszélni, hogy vége. Igaz ez így kimondva még sose volt. Utalgatások voltak: nekünk ez így nem megy; nekünk ezért-azért nem ment; és hasonló szövegek. Olyan, hogy itt és most legyen vége, és ne keress, nem volt. 

Olyan is elhangzott, hogy fontos vagyok. Emberileg fontos. Emberileg ha fontos vagyok, akkor hol nem voltunk még sem az elmúlt időszakban? Még ha csak annyira is, hogy: "Hello, hogy vagy?" Őszintén, én egyáltalán nem éreztem, hogy fontos lennék május 26 óta. Cseppet sem. Lelkiekben miken mentem át, közel sem tudja. Nem kívánom, hogy a jelenlegi barátnője, akivel együtt láttam megtapasztalja, mert lehet igen nagyon csalódna benne. 

Néhány üzenet következtében, felajánlva a könnyebbik utat, bár a lehetőségek tárháza előtte hever, megadtam a postai címem. Ekkor úgy döntött, hogy személyesen találkozunk adott napon adott időpontban. Már kezdtem azt hinni, hogy győz az emberiség. Talán mégis van benne valami. Talán. Aztán még a hét utolsó napjaiban megkaptam az üzenetet, mely szerint munkahelyi okokra hivatkozva nem tudunk adott időben adott napon találkozni. Fel se merült, hogy talán másik nap személyesen. Helyette maradt az elsőnek is győzni kívánó megoldás: posta. 

Mosolyogtam. Van az a pont, amikor már csak mosolygok. Az a talán is elvesztette az esélyét. Pedig még hittem. Benne. Ez az én hibám, hogy utolsó percig hiszek. Hiszem, hogy talán átértékelt dolgokat. Hiszem, hogy talán emberisége győz, az ego felett. Hiszem, hogy talán belátja, és hiszem, hogy talán megért. S ez a hiszem pillanatok alatt eltűnik. 

Mint egy kisgyermek, mikor ajándékot kap; úgy bontottam ki az általa megküldött csomagot. Feladónál láttam, hogy a munkahelyi cím szerepel. Szánalom. Ez jutott eszembe. Most tényleg nehéz lett volna egyébként normálisan a lakcímet feltüntetni? Mintha nem tudnám hol lakik, laknak. Mintha nem lettem volna ott nem egyszer, és mintha nem töltöttem volna ott éjszakákat. Munkahelyi cím. Jesszus. Mégis mit hisz, hogy zargatni fogom? Akkor talán beszéljen a többi ex státuszban lévő emberekkel, megerősíthetik, hogy nem. :) Nem értem a logikáját, de mindegy. 

Neki láttam kibontani. Vártam, hogy a kezemben legyen a törölközőm. S igen, de jó. Meg van. Majd tovább bontogatva, csodálkozás fogott el: De jó, ez is! És tényleg az is ott volt! Na hát, tegnap vettem sminklemosót, ha tudom, hogy ez is volt....! S mintha a karácsonyi ajándékom lett volna, csak bontogattam lelkesen. S örültem. Ezzel lezárult az ügyünk; mosolyogtam magamban. Lelkiekben már rég lezárult. 

Sosem fogja megtudni milyen csatákat vívtam. Sosem fogja átérezni, hogy mennyire szükségem lett volna rá a "halálos" ágyamnál. A támogatására, lelkiekben. Sosem fogja átérezni. Általam nem. Nem büntetem. Már nem haragszom. Üvölteni tudtam volna a lelkifájdalomtól, s talán üvöltöttem is, amit Ő okozott valahol. 

"Mert valakit be kell, hogy engedj
‘S bár nem szégyen néha nem érteni
De van, amit el kell, hogy engedj
És van, hogy neked kell vitorlát bontani..."