Megfigyeltem, hogy az emberek többségében csak azokat látják meg, amiket saját maguk meg akarnak látni. Kevesen figyelnek az apróbb jelekre, útmutatásokra. Még kevesebb azok száma, akik más kárán jobban okulnának, vagy tanulnának. 

Esetemben is nagyon sokszor megfigyelhető, hogy az ismerősök két táborra oszlanak. Az egyik, akinek a tudata csak addig jut el, hogy mennyi helyre sikerül eljutnom, miket csinálok, és ebből leszűri, összegzi magának, hogy nekem már semmi bajom. A másik, aki ugyan, ezeket nem állítja, de csak azt látja meg, hogy mekkora akaraterő lakozik bennem; és hogy mindig mosolygok. 

Sokszor mondom, hogy egy-egy mosoly mögött megannyi könny, küzdés lakozik. Az, ha valakinek a természete nyílt és nyitott; hamar és közvetlen tud ismerkedni másokkal; a napjait általában a mosoly jellemzi, mert lehet néha már a saját kínján is csak mosolyog; közel sem jelenti azt, hogy minden rendben az ő életével. 

Ezeket a kemény háttérmunkákat pedig vajmi kevesen látják meg. A minap beszélgettem egy kedves ismerősömmel, többekközött arról, hogyan javultam azóta, hogy a rehabilitáción találkoztunk, ahol folyamatosan azt látta, hogy tornáztatnak. Ahogyan Ő is fogalmazott, nagyon sokan nem gondolnak bele, hogy ez nem ér véget azzal, ha az ember már nincs kórházban, vagy rehabilitáción. Hanem nagyon sok munka vár még az illetőre a kinti életben is. Ő volt az a személy, aki mindamellett, hogy látja a fejlődésem, és hogy szépen alakulok, kezdek visszaszokni a nagy betűs életbe; próbálok részt venni programokon, hogy ne csak otthon üljek 0-24-ben a lakásban, megjegyezte, hogy lehet látni egy-egy képen a fáradtságot. Csodálkozik, hogy más miért nem látja, ha ismer. Nos elárulom. Más nem akarja látni ezt, vagy nem ismer egész jól. Gondoljunk bele mennyi ismerősünk van, és tegyük fel a kérdést magunknak: Ki az aki igazán ismer minket? Úgy őszintén. 

Az emberek megismertek 28 évig egy életvidám lányt. Majd 28 év után olyan változás állt be az életébe, amit mások rossz emléknek akarnak titulálni, ő saját maga pedig egy nagy motivációnak és tanításnak vesz. Már itt jön az ellentétes látásmód. Egy trauma, egy tragédia nem lehet rossz emlék. Mindent azért kapunk, hogy tanuljunk belőle, az élet tanításra bír, még ha az rossz dologgal is jár. Már itt nem azt látják meg, amit az "alany" meglát. Az eltérések már itt kezdődnek. S ahogy folytatódik az élet a törés után, egyre inkább eltávolódik a két nézőpont egymástól. Így egyre inkább eltávolódik a két ember egymástól. 

Nem hiába látok én már másképp, mint mások. Az élet egy másik oldalt mutatott meg számomra, egy másik útirányt, hiszen a régi amin haladtam nem az én utam volt. Ezt mára már érzem. S tudom, hogy még nem jött el a teljes változás. Tudom, hogy még valami készül, érzem. Vannak megérzéseim, van, hogy úgy látom még mindig nem találtam meg a saját helyem. Megyek az utamon, és tudom, ha nem jó irányba, akkor odafentről egy kéz fogja az én kis földi bábumat és arrébb tesz majd. 

"...az biztos h nagy az akarat erőd de még mindig meg van az a test tartásod amit a kórházban láttam mikor nagynehezen felkeltél, azt nem szabad elfelejteni"

A szem mindent elárul. Írta az ismerősöm. Ez teljes mértékben igaz. A fájdalmat, a fáradtságot, a lehangoltságot, az utálatot, a dühöt ugyanúgy, ahogy a jókedvet, a mosolyt, az örömet, mindent. Csak nagyon kevesen tudnak a szemből, vagy a mellé még nagyon fontos non-verbális jelzésekből olvasni igazán. Sokan a szavak erejében se hisznek és a tetteknek se akarnak.  

Durván 1 hónapon belül másodjára jött rám ájulásos rosszullét. Egyszer szerencsémre itthon, és volt annyi lélekerőm, hogy észlelvén, kezd mindjárt minden elsötétülni, és elhagy az erőm, lefeküdtem az ágyamra. A másik viszont egy tömegközlekedési eszközön volt. A szerencsém, hogy ismerőssel voltam. Nem volt már ülőhely, így álltunk. Beszélgetés közben azon kívül, hogy a lábaim fájnak, éreztem, hogy elhagy az erőm, és nagyjából pár másodperc és el fogok ájulni. Korábban az évek alatt már volt, főleg vérvétel esetén, hogy elájultam, így magával az érzéssel sajnos vagy sem, de már tisztában vagyok. Megkértünk valakit, hogy álljon fel, és adja át a helyet. Talán mondhatom, hogy tizedmásodperceken múlt, hogy nem a padlóra zuhantam, hanem a székbe. Lesápadtam, és ami egy ájulással jár elvesztettem az erőm, leizzadtam és hasonlók. Hogy melyiket mi okozta nem lehet tudni. Hogy ezután is másnap felkeltem, és útnak indultam, az tényleg a saját akaraterőm. Érzem, amikor jobb nem útnak indulnom, amikor nem merek kilépni a tömegbe, mert félek, hogy rosszul leszek. Arra is figyelmeztettek, hogy nehogy kialakuljon egyfajta pánikbetegég. Augusztus óta előjönnek görcsölések, megfigyelve bármilyen stresszes szitucáió ér a gyomrom jelez. Időközben a hátamba visszajöttek a bizsergések, zsibbadások. S hozzáteszem nekem se kell kétszer sorba állnom a jelenlegi náthás időszakban, hogy beszerezzek valamit. 

Még sorolhatnám mennyi minden vesz engem is ugyanúgy körbe, mint másokat. Régóta nem teszem. Régóta vajmi keveset osztok meg az életem minden egyes percéről, ami nem véletlen. 

Vannak, akik "hősnek" kiáltanak ki, és vannak, akik szemében mindig is szálka leszek; akármit is csinálok. Mindig akadnak olyan önzetlen segítőkész emberek, akik felhánytorgatják mennyi mindent megtettek, ők ott voltak, ők aztán megmutatták. Sose felejtsd el, hogy segíteni önszántadból kell, azért, mert akkor és ott, abban a pillanatban úgy érzed szeretnél adni a másiknak valamit. Egy részét az életednek. Egy darabot egy jobb dologból. Ha ezt a későbbiekben felhánytorgatod, akkor nem szívből jött, hanem kötelességtudatból, vagy a saját lelked megnyugtatására, hogy mégis nem mondhatja senki, hogy Te akkor és ott nem cselekedtél. Ha mindaz a jó, amit adott helyzetben egy másik ember számára tudtál nyújtani, és ettől a másik ember boldogabb lett az adott percben, szívből jött, soha az életben nem fogod a szemére vetni, felhánytorgatni számára, és mások számára a cselekedeted. 

Ne felejtsd el: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."