Június 29-én vasárnap, mikor épp Zsolt volt bent nálam, és mondta, hogy az egyik ápoló írt a csoportba, hogy majd jön meglátogatni, hirtelen nyílt az ajtó és betoppant valaki. Meglepődtem. Hiszen Zsolt Brigiről beszélt (akivel a mai napig nagyon jóba vagyunk - ő is részese az én életemnek, ahogyan én is az övének), viszont aki jött meglátogatni az Balázs volt. Balázs az egyedüli fiatal férfi ápoló, aki szintén foglalkozott velem a "jó" kórházban. Olvasta tesóm beírását, mert a csajok megmutatták neki, és úgy döntött bejön meglátogatni. Elhatározta, hogy amikor nem dolgozik a kórházban, akkor a szabadidejében annyiban segít nekem és a családomnak, hogy mint magán ápoló bejön hozzám és ott van velem egész nap. Így az ottani dolgozókat mentesíteni tudjuk, én meg relatív egy olyan ember felügyelete alatt leszek, aki már előtte 2 hétig ápolt, és talán nagyobb lesz a biztonság érzetem is.

Az ő feljegyzését idézve, aznap mikor bejött hozzám már megmozdult a lábam kicsit. Ahogy ő is leírta a csoportunkba, tanulságos volt neki látni kívülről, hogy milyen a magyar egészségügy, mikor a másik oldalon van. Elmondta, hogy van, amikor büszke a szakmájára, és van amikor bizony ő is inkább letagadná, hogy mit dolgozik. 

Nem telt el pár nap, nekem már sikerült összetűzésbe keverednem az ottani orvosommal és még egy hölggyel, akiről akkor semmit sem tudtam, csakhogy ő is orvos. Számomra akkor még ismeretlen volt. 

Már az odakerülésem óta sírtam, hiszen nem értettem egyet a hellyel, nekem nem nyújtott biztonságot sosem. Emlékszem bejöttek és a hölgy az orvosommal azt mondta: reggel 8 és este 8 között van látogatási idő, de jó lenne, ha hozzám nem jönnének az emberek non-stop megállás nélkül, maradjak igenis egyedül a betegségemmel és nyugodtan ha sírni szeretnék sírjak. A válaszom: este 8 és reggel 8 között pont van 12 órám, hogy egyedül maradjak a betegségemmel. Azt is beszabályozták akkor, hogy egyszerre csak 2 ember lehet bent nálam, mint látogató. Mondanom se kell, hiába próbáltam megmagyarázni, hogy nekem lelkiekben ez éltet, hogy én mindig is emberek közt voltam és pörögtem, és lófaszt nem a magányra vágyok pláne nem ilyen helyzetben. Néha a fallal jobban el lehet beszélgetni, mint az emberekkel. Tapasztaltátok már?! Én igen. Ez is egy ilyen jellegű volt. Persze, hogy megint érzékeny ponton érintettek, persze, hogy megint csak sírni tudtam. Hogy mondhat egy orvos olyat, hogy maradj egyedül a betegségeddel gondolkodjál rajta és sírjál?! Mikor minden szeretted meg azon volt, hogy pont ne sírjál, mert nem fog jót tenni. Utáltam azt a napot, utáltam az orvosokat. Egy orvos nem mondhat ilyet egy betegnek! Nekem ez a véleményem a mai napig! Bár jóval később, mégis ez a hölgy lesz az egyik "kedvencem", mert irányomba változott a viselkedése, és a későbbiekben kiállt mellettem, ezt a napot sosem fogom elfelejteni. 

Ezek mellett pedig nem egy látogatóm észrevette, hogy a nővérek nem igen foglalkoznak velem, és megkérte ő is a csoport tagjait, hogy akkor inkább oldjuk meg magunk ez a kérdéskört is, és mindenki, aki tud jöjjön be hozzám segíteni. 

Csak, hogy még jobb hetem legyen ekkor sikerült betalálnia valakinek a Rehabra. A következő lelki csapást ő adta nekem. Amikor már szinte beletörődsz és elfogadod, hogy akit nagyon szerettél, akivel akkor abban az időben (mert nyilván most már köszönöd szépen soha többet) tudnád folytatni a kapcsolatot eddig nem tette be a lábát hozzád, az most hirtelen megjelenik. Mikor? Mikor kicsit jó kedved van, mert legalább vagy 6-an vannak a szobádban, akiket szeretsz és jöttek vidítani, plusz egy jó fej szobatárs (Éva), és leszarod, hogy 2 embert engedélyeztek. A betoppanása mindenki hangulatán látszott. Fagyos lett a levegő. Én csak annyit tudtam kiejteni a számon, hogy kezdünk sokan lenni. Erre minden szerettem elment, hiszen érzékelték, jobb, ha ők mennek. Az aki betoppant maradt, a végsőkig, azaz este 8-ig. Mondanom se kell egy élmény volt, még akkor is azt hallgatni a szájából, hogy miért nem illetettek össze, hogy szegénykémnek fáj a dereka, igaz én akkor már 6 hete lebénultan maga tehetetlenül fekszem nagyjából egy pózban, mert nem tudsz másban, hiszen ahhoz már segítség kell, de neki fáj a dereka. Emlékszem nem egyszer megjegyeztem, hogy ha majd lesz időm (ami még nem volt ne haragudj) megsajnálom. Az ilyet őszintén nem lehet. Elmesélte 6 hetének élményeit, milyen volt Prága, milyen volt Málta, vett egy új táskát, kapott új céges telefont (bár ő utálja ezeket az okos telefonokat) és most már az egyik közösségi oldalon is munkával kapcsolatos dolgait kell intézni, és hogy mennyit dolgozik. Félt a látványtól ami fogadja majd őt. Szerintem ezzel nem volt egyedül, mégis más - mások napi szinten megbirkóztak a feladattal, amiért én örök hálás leszek! Őszintén talán megjegyeztem, hogy én is élném a kis életemet, de hát van ez a GBS, amitől sajnos nem lehet. Én is mennék és utaznék, ja, de hogy menni se tudok?! Nos igen ez ilyen. Az ő véleménye az volt, hogy majd augusztusra tutira hazaérek, és akkor visszahozza a nála maradt pár cuccomat. Most már leírhatom, hogy se augusztusra nem voltam otthon, se nem hozta vissza a dolgaimat (bár én akkor említettem, hogy kiknek lehet odaadni, nem kell megvárni míg én hazaérek), se azóta nem keresett (kivétel a névnapom), amit őszintén én már nem bánok. Haragszom?! Haragudtam, üvölteni tudtam akkor a lelki fájdalomtól, amit ő okozott. Majd idővel, ahogy az ember megismerkedik új emberekkel, megtapasztal dolgokat, javul, és eltelik az idő rájön: az a bizonyos nagy betűs ÉLET mindent vissza fog szolgáltatni valakinek egyszer. Nem haragszom, nem gyűlölöm, sőt ahogy egyik kedvenc dalom mondaná: "Aki bántana még ő is nagymester, köszönd meg neki, ha miatta elesel! Bármiből épülhetsz a Föld egy iskola, Istenből van minden, ezért nincs nyoma!"; de nem is kívánom, hogy bármikor az életem része legyen. Nekünk már nincs dolgunk egymással ebben az életben úgy hiszem. 

Közben 6 hét elteltével elkezdtem kipróbálni, hogy mennyire megy az írás. Ugyanis az RTT-s tevékenységem abból állt, hogy a kezeimmel foglalkozzunk. Mindenféle finom motorikus mozgás visszanyerését jelentette. Kaptam házi feladatot is. Annyira belejöttünk, hogy egyből többet írtunk, mint amennyit kellett. Meg is lett utána a böjtje...

Közben anyuék hoztak be TV-t is, de hát amilyen szerencsések vagyunk, nyilván az én szobám volt leárnyékolva annyira, hogy sehogy se jött be egyetlen adás sem. Miért ne?! :) Csak mi lehetünk ilyen szerencsések, ja elfelejtettem elvégre is a betegségemmel kellett "egyedül" lennem! :)

A kép egy aprócska mozdulat, vagyis tanuljunk meg újra kenyeret kenni, vagy mi fene...: