Augusztus elejét írunk. Tanuljuk az ágy szélén való ülést, a többi kezelések és torna mellett. Már nemcsak az "Adonisom" ültet ki, hanem minden kezelő ezt kapta úgymond utasításba. Ahogy említettem 2 emberben bíztam akkor, amit érzékeltek is, mégis a kiültetést csak egyetlen egynek engedtem mondhatni "teljes" bizalommal. Érthető okokból ezt a külső alapján ítéltem meg. Mikor egy csupa izom srác mondhatni egy kézzel is ki tud ültetni, akkor ott nincs mese, nincs az, hogy jajj holnap nem engedem meg neki. De valljuk be egy 50 kg-os nőnemű kezelőből nem néznéd ki, hogy majd ő úgy tudna megfogni, mint az "Adonis"-od. Éppen ezért nem feltétlen örültem mikor kitalálták, hogy mindenkinek ki kell ülnöm az ágy szélére. Őszintén: féltem. Valamelyik kezelő felfogta, hogy nekem első a biztonság, valamelyik nem és csak azért is próbálta erőltetni. Volt, hogy délelőtti órákban két ember jött és kiültetett, míg a délutáni órákban jött a csupa izom ember :) 

Augusztus elejére eljutottunk odáig, hogy reggel 15 percet, délután már 1 óra 15 percet ültem az ágy szélén. Hihetetlen,hogy tud fájni ha ül az ember. Gondolatban mindenkinek ott van már a kerekesszék, már csak az a kérdés, hogy melyik nap tesznek át. A fájdalom adott lesz és néha nehéz erre előre felkészülni. Egy egy úgy mond kezelés, torna után jobban elfáradok, mintha egy órát kondiztam volna, pedig ezek csak félórák. Délutánra, estére már csak aludni akarok.

Nem reklámként, de mint anno Popeye a spenótot én úgy ettem a "sparos" Tiramisu-t, szerintem egyrészt tuti volt van benne valami "drog", amitől az ember rászokik, mert isteni finom, másrészt tutira attól jött meg az erőm :) Na jó ez csak vicc, de tény ez volt az a kis desszert, melyet simán tudtam kanalazni egymagam, mire bátyám megetetett volna vele és ezen kísérleteztem, hogy mennyire tudom újra megfogni a kanalat és kikanalazni egyedül. Nem folyékony de nem is túl szilárd ahhoz, hogy ne tudtam volna játszadozni, mint egy rossz kis gyerek az étellel.

Augusztus 7-én raktak át először kerekesszékbe. Ehhez a mozzanathoz nem volt elég az "Adonisom", ott volt a beteghordozó emberke, és a főnévér, valamint mellettem volt a magánápoló is, ha még kellene segíteni. Bátyám akkor azt hiszem beteg volt, vagy valami dolga volt, de ő is megérkezett addigra, és végignézhette (legalább valaki a családból), ahogyan a legelső áttevés volt.

A magánápolóm segítségével beutaztam az egész rehabilitációs centrumot és május 26 óta végre úgy voltam a szabadban, a levegőn, hogy nem másodperceket, hanem legalább egy kis időt el tudtunk tölteni. A legelső napom a kerekesszékben úgy zajlott, hogy időre meg volt beszélve, mennyit ülhetek, azt hiszem tartottuk az 1 óra 15 perces időintervallumot. Bevallom őszintén mindent meg akartam nézni. Hogy milyen volt kint?! Nos igen ez az amit nem becsültem akkor! S most tényleg tanuljatok az én esetemből. Arra a kérdésre, hogy milyen volt kint? Azt a választ adtam: ugyanolyan mint máskor. Semmivel sem volt extrább (akkor), olyan, mintha minden nap kint lennék. Elmaradt a várva várt extázis. Már azon a hétvégén éreztem, hogy elkezd fájni a torkom. Nem becsültem meg elég jól, hogy egyrészt kimehettem a szobából és azt sem, hogy lent voltam a kertben. Nem becsültem, hogy érezhettem a Nap melegét, vagy éppen a lágy szellőt a bőrömön. Nézhettem, ahogy virágzanak a virágok, ahogy az emberek mozognak, nem a négy fal között kell megmaradnom. Mit kaptam cserébe? Egy hétig volt hőemelkedésem 37,8 volt folyamatosan a "lázam", a kezelőim nem mertek tornásztatni, mert a torna feljebb viheti a lázat, fájt a torkom. Tudtam miért kaptam ezt. Máskor majd nem fogom azt mondani, hogy semmiben sem volt más, hogy kimehettem. Igenis más volt. Túléltem, a halálból jöttem vissza, megengedték odafentről, hogy kimehessek én meg nem becsültem. Igenis kellett volna. Jobban! 

"Sötét van, a villanykapcsoló tőlem 2 méterre, és csak nézem, mert jelenleg mást nem tudok csinálni. Ilyenkor a nővérek fürdetnek így nem tudom és nem is akarom őket percenként ugráltatni. Egyszer eljutnak hozzám is addig marad a sötétség és a gondolatok. Jó és rossz gondolatok, átértékelem a hetet. Folyamatosan estére hőemelkedésem van, ami már valószínű inkább idegi, kimerültség alapon lehet. Néha belefáradok dolgokba, de ami a betegségemet illeti akkor sem fogom feladni. Még ha minden mást fel kell is adjak, ezt az egyet nem fogom, ebben nem tud befolyásolni senki. Lelkiekben változó a hangulatom, aki ezt nem érti meg sajnálom. Nem vagyok tökéletes, sosem akartam az lenni. Vannak akiknek eddig is jó voltam és ezután is jó leszek. Ne higgye senki azt, hogy azért mert mindig fekszem nem érnek olyan ingerek amik lelkiekben ne viselnének meg.

Hétfőre igyekszem meggyógyulni ami a hőemelkedéseket jelenti, mert szeretnék újra ülni és kicsit kimozdulni. Próbálkoztak már antibiotikumokkal, voltak már "allergiás" tüneteim, jelenleg hétfőtől szerdáig kapok majd egy fajta antibiotikumot, ami reméljük segít. Emiatt nagyon tornázni sem tornáztattak, de bízzunk benne, hogy jövő héten már fognak."