Szeptember 5. pénteki nap. Reggel felkelünk anyuval, majd jönnek be a nappalos nővérek. Mondják, az éjszakások hajnalban nem akartak felébreszteni, hogy kell-e pelenka csere, mert annyira jól aludtunk, de most már nézzük meg. Mi így néztünk anyuval, hogy milyen rendesek itt az emberek. Anyu ugyanúgy kapott reggelit, mint én; aztán ebédet is. Ebédnél megkérdezték, hogy mit szeretnék enni. Azt hittem nem jól hallok. Hogy-hogy mit? Kétféle menü van, választhatok. Választottam. Majd megkérdezték anyut is. Pislogtunk, majd ugyanazt választotta, amit én. Természetesen ekkor már adott volt számunkra, hogy leszünk olyan intelligensek, és ha anyu továbbra is kapni fog étkezést, mint én, akkor a végén megkérdezzük, hogy mivel is tartozunk. Hiszen nem várhatjuk el, hogy majd itt a hozzátartozómnak is ugyanúgy hozzanak enni. 

Délig körülbelül ránk se nézett a kutya se. Kicsit kezdtem kételkedni, hogy itt jó helyem lesz. Főleg, merthogy kérdeztem a nővéreket, valaki tudja, hogy ki lesz az orvosom? Mire jött a válasz, hogy nagy valószínűséggel az, aki előző nap ügyeletes volt. Mondtam, hogy köszönöm őt nem kérem, és megtagadom, szeretnék végre a professzorral találkozni, akiért lementem, mert őszintén nem szeretném, ha megint eltelne x nap semmittevéssel. Valamikor dél körül megállt az ajtóban egy öltönyös jóvágású úri ember, és mondta, hogy a Guillain-barre syndrome-s beteget keresi, Dunaújvárosból. Megemlítettük, hogy a betegség stimmel, de szentendrei vagyok. Bejött, bemutatkozott nekem is és anyunak is. Professzor és egyben egy egyetemi docens. Éreztem, hogy na végre valaki, aki talán ért is a szakmához. Nem küldte ki anyut. Nagyjából kérdezte, hogy mi történt és elmondta, hogy szeretne egy vizsgálatot elvégezni rajtam, EMG-t. Mondtam, hogy rendben. Tudtam mi az, nem féltem, vagy maximum csak egy kicsit az eredménytől, vajon javultam-e.

Később bejött egy helyes fiatal betegszállító srác, aki mondta, most megyünk vizsgálatra. Ott az ágyak mind gurulnak, így ágyastól irány a lift, le a földszint talán, és irány az EMG vizsgálat. Egyedül az EMG vizsgáló ajtaja nem volt akkora, hogy beférjen az ágy, de Pécsett nincs lehetetlen, megoldották a fiúk. 

A professzor elkezdte a vizsgálatot, az asszisztense segített ahol kellett, és mindig mosolygott. Nagyon aranyos volt ő is. Láttam a professzoron, hogy nem tetszenek az eredmények, melyeket a gép mutat. Próbáltam viccesre venni a figurát, és elpoénkodni, hogy nyugodjon meg 3 hónappal se volt jobb az eredményem, de belül tudtam, hogy ez azért gáz. 3 hónap alatt nemhogy javult volna az EMG eredményeim, hanem romlottak. Tudtam, hogy para van, de most ha ezt mutatom, akkor attól jobb lesz?! Nem. Végül mondta, hogy most megszúrná az egyik izmom. Szerintem felszisszentem, kérdezte, hogy engedem-e? Mondtam, hogy természetesen és nyugodtan (gondoltam úgyse fogom érezni, mint eddig se), csak az a hang, az borzasztó. Utána jöttek a fiúk és segítettek visszatenni az eredeti ágyra, amint feküdtem. Sőt el kell mondjam nem derogált a professzornak is segíteni! Igen, ő is segített a beteghordó srácoknak. Őszintén ez is nálam egy piros pont volt. Még általában az volt a tapasztalatom, hogy a kórházakban a Rehabon az orvosok csak ki tudták adni az ukázt, hogy ki mit csináljon addig Pécsett a professzornak nem esett le a gyűrű az ujjáról, hogy ő is segített és kedves volt. Kedves! Emberséges! Ezeket a fogalmakat bizony Budapesten lehetne tanítani mit is jelent. Döme visszavitt a szobámba anyuhoz. Talán ekkor beszéltem vele 2 mondatot, a nevét is később tudtam meg. Nagyon szimpatikus srácnak tűnt. Anyu a segítségért szeretett volna adni minimális összeget, de Döme olyan szinten kifordult a szobából, hogy anyunak esélye se volt úgymond "meghálálni" azt, ami valójában a munkája a srácnak. Azaz nem fogadott el semmit sem tőlünk. A professzor intézkedett az az ágy nem maradhatott, amin feküdtem! Az intenzív osztályról speciális ágyat kaptam, amit tudok távirányítani, és felfekvés ellen is speciális matrac volt benne. Gondoltam, ismét eltelt 24 óra és végre ez is megoldódott. 

A péntek nagyjából így telt el. Balázs minden nap jött hozzánk, sőt anyu ment is Balázshoz, elmentek vásárolni, volt hol lefürödnie anyunak, mert bent a kórházi közös zuhanyt még se szerette volna használni érthető okok miatt. Tomi is bejött hozzám. Az első találkozásunk. Míg év elején úgy volt, hogy megismerkedünk találkozunk, szimpatikusak vagyunk egymás számára, akkor én az exemet közben megismertem, és őt választottam (persze utólag, mi a francnak?!). Fura volt, és kicsit kellemetlen, de nyilván nem tudtam mit tenni magammal, hiszen nem volt az, hogy anyu adj már a szekrényből egy ruhát amit magamra vehetek. Ergo pelenka, egy felső és takaró. Nyilván mentősként nem én vagyok az egyedüli esete, akit így ilyen állapotban lát, de nekem kicsit kellemetlen volt, hogy így kell elsőre találkoznunk végül. Ott volt talán majd egy órát. Mondta bármi van hívjam, írjak. Közben persze megveregettem a saját vállam, hogy jó hülye voltam, hogy az exet választottam Tomi helyett (hozzáteszem az is Tamás volt), de hát ez van. Valamiért az élet adott nekünk egy második esélyt,  amivel vagy fogunk élni vagy nem, igaz nem feltétlen így kellett volna találkoznunk. Aznap már semmi se volt. Újabb nővéreket ismertem meg, újabb aranyos kedves emberek. 

Eljött a hétvége. Tudtuk anyuval, hogy semmi sem fog történni, mert miért is történne, hiszen Budapesten is kihal ilyenkor minden. Ekkor jött a meglepetés: Tomi reggel csörgött, hogy intézett nekem gyógytornászt és időközben a professzor is ugyanazt az embert írta ki nekem is, ahogy beszéltem telefonon Tomival már nyílt az ajtó jött egy hölgy. Telefon letesz. Bemutatkozás: Viki vagyok, én leszek a gyógytornász. Vasárnap nem tudok jönni, de most még igen, úgyhogy tornázzunk. Felmérte mit tudok.

Ki szeretett volna ültetni én meg féltem. Ismét egy idegen, akiben bíznom kell. Elsőre nem ment, úgy ahogy ő szerette volna. Mondtam, hogy próbáljuk meg úgy, ahogy az kis "Adonis"-om ki szokott ültetni. Még anyu is segített. Sikerült. Utána ágyban torna. Viki megkérdezte anyutól: "a bp-i gyógytornászok megmutatták, hogy kell Adriennt tornásztatni?" Anyuval együtt válaszoltunk: Nem! Sőt mi több, amikor kezeltek mindenkinek ki kellett mennie. Viki értetlenül állt a dolgok előtt, mert azt mondta egy TEAM (=csapat) munka az abból áll, hogy: orvosok - kezelők - beteg és családtagok. Hogyan tornásztassanak hétvégente a családtagok, ha halvány fogalmuk sincs, hogy kell és mit kell megfogni és tornásztatni?! Mint ahogy nekünk is sok érdekesség volt a Rehabon, úgy a pécsiek is érdekesen néztek, mikor meséltük a dolgokat. Ó igen, elfelejtem, hogy itt sokaknak nem fog tetszeni néhány részlet, vagy már azt is hallottam a Rehabon, hogy én hazudok (vicces!), hát nem, nem hazudok, és ezt sokan mások is meg tudják erősíteni. Meg hát valljuk be én mindig is állítottam, hogy kössenek hazugságvizsgálóra, mert nekem nem lesz mit takargatnom, hogy miket éltem át, de sokak szerintem nem vállalnák :) Na de Viki és a torna. Megmutatta, sőt anyuval egyszerre tornásztattak. Egyik lábam Viki kezében, másik anyuéban. Igenis meg kell tanulni a családtagoknak, hogy mit kell tornásztatni. A szombat eltelt. Anyu elment körbenézett merre vannak boltok, mi merre található, nyilván rövidebb körzetben. 

Vasárnap délután 16:30. Kopognak, nyílik az ajtó. A pénteken megismert professzor állított be és megkérdezte, hogy zavarhat-e. Értitek, ő kérdezi meg, hogy zavarhat-e?! Pislákoltam, hogy mi van?! Hát persze, hogy zavarhat, elvégre is én ott beteg vagyok, nem egy főnök, aki határidő szerint ad időpontokat. Jött, hogy megvizsgál. Elvégez némi rutin vizsgálatot, mi az amit érzek mi az amit nem. Hol és milyen érzések vannak. Csukjam be a szemem, milyen számot ír a lábfejemre, mit érzek hideget vagy meleget. Kövessem az ujját. Még sorolhatnám. Ezek ilyen általános neurológiai vizsgálatok mondhatni, vagy hát nekem azok, mert az összes neurológus ezt elvégzi ha kell ha nem :) Utána leült, majd elővett egy A/4-es papírlapot és egy tollat. Megkért, hogy akkor most ismételten vegyünk át minden mozzanatot relatív az év elejétől, hogy Észak-Cipruson jártam. Mikor volt az? Mikor jött az első tünet? Nem minden fontos információ érdekelte, hanem MINDEN információ! Még talán az is, mikor mostam kezet vagy hány percenként. Meglepődtem. Vasárnap délután egy professzor bejön és leül és ő jegyzetel és részletesen, nem felületesen?! Tényleg hova kerültem?! Mintha a mennyországba lettem volna, de az biztos, hogy egy teljesen más világban éreztem magam! Elmondta, hogy a tünet utáni második héten mikor megkaptam az első kezelést szó szerint a kritikus helyzetből hoztam magam vissza, ergo a halálból. Ez már számomra késő volt! Sokkal de sokkal előbb meg kellett volna kapnom az első plazmaferezist! Meg is kérdezte, hogy ki volt a főorvos, mikor említettem a nevet csak ennyit mondott: Jajj Istenem! - gondolom ismeri és meg van a privát véleménye róla. Őszintén nekem is! :) Utána a csontvelő levétel esetén kérdezett rá, hogy ki volt a hematológus, merthogy ott valójában bódítani és altatni kellett volna. Mondtam, hogy egyik sem történt meg, jöttek szúrtak vettek mentek. Megjegyezte szó szerint: "Az kurvára fájhatott Önnek" - Mondtam, hogy hát nem volt egy kellemes élmény az biztos. De nem emlékeztem már az ottani kórház ottani hematológusára, de szívesen vennék tőle így utólag most én egy kis csontvelőt bódítás és altatás nélkül :) Csak, hogy érezze a törődést, amit ő adott nekem. Szó mi szó, a professzor mindent feljegyzett, kedves és aranyos volt velünk. Mondta, hogy akkor másnap találkozunk, amikor is megnéz az intézmény vezetője, az a professzor, akihez valójában leküldtek dr. Komoly Sámuel. Hétfő reggel tehát sikerül konzultálnom vele. Addig is átolvassa az összes zárójelentést, és az amerikai kutatóorvos leveleit is, mert végre valakit érdekelt, hogy esetleg külföldön mit tudnak erről a betegségről. 

Vártuk a hétfőt nagyon.