Szeptember 5. pénteki nap. Reggel felkelünk anyuval, majd jönnek be a nappalos nővérek. Mondják, az éjszakások hajnalban nem akartak felébreszteni, hogy kell-e pelenka csere, mert annyira jól aludtunk, de most már nézzük meg. Mi így néztünk anyuval, hogy milyen rendesek itt az emberek. Anyu ugyanúgy kapott reggelit, mint én; aztán ebédet is. Ebédnél megkérdezték, hogy mit szeretnék enni. Azt hittem nem jól hallok. Hogy-hogy mit? Kétféle menü van, választhatok. Választottam. Majd megkérdezték anyut is. Pislogtunk, majd ugyanazt választotta, amit én. Természetesen ekkor már adott volt számunkra, hogy leszünk olyan intelligensek, és ha anyu továbbra is kapni fog étkezést, mint én, akkor a végén megkérdezzük, hogy mivel is tartozunk. Hiszen nem ...

Talán jó az időzítés, hogy a 2014-es év utolsó napjára hagytam azt az időszakot, amely az életemben egy fordulópontot jelentett. Egyetlen jó döntése az igazgatónőnek és az összes neurológusnak Budapesten, hogy egy olyan emberhez küldtek, aki szakmailag elismert, szaktudásban szerintem is a lehető legjobb.

Pécs hozta meg számomra azt a lelki megnyugvást, amely utána az állapotom folyamatosan, és rohamosan javulni kezdett. Mindenki meglepődött, mint orvosok, kezelők, barátok, ismerősök. A folyamatos kérdés elhangzása: Mi történt Pécsen, ami miatt én most hirtelen ennyire megtáltosodtam?! A válaszom: az ég világon semmi, amire az átlag ember gondolna.

Na de kezdjük az elején... 

72 órán belül a mentő levihet Pécsre. Szeptember ...

"Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis
szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város
kapujában.

Egy napon, odament hozzá egy
fiatalember és megkérdezte tőle: - Soha nem
jártam még itt. Milyenek e város lakói? - Az
öreg, egy kérdéssel válaszolt neki: - Milyenek
voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te
jössz? - Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy
eljöttem onnan. - Pontosan ilyenek e városnak a
lakói is - válaszolt az öreg.

Nem sokkal később,
egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz
és ugyanazt a kérdést tette fel neki: - Most
érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a
lakói? Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel
válaszolt neki: - Milyenek voltak annak a
városnak a lakói, ahonnan te jössz? - Jók
voltak és együtt ...

Telnek a napok, s próbálkozol újra ember lenni. Augusztus végét írunk. A hétköznapok relatív a tornák, kezelések miatt "gyorsan" elteltek, de a hétvégéket utáltam. Ilyenkor felváltva voltak bent nálam a családtagjaim. Apukám hetente egyszer hétvégén tudott jönni (őszintén ő az a típus, aki nem igen van oda ezekért a helyekért - meg tudom érteni), anyu és tesó pedig minden hétvégén felváltva. Barátnőmmel a közös elfoglaltság ilyenkorra már nem az volt, hogy hétvégén menjünk bármerre is, hanem rendszerint vasárnap volt a mozi napunk. A TV-ben az adás bár le volt árnyékolva, egy usb dekoder segítségével pendrive-ről tudtam filmeket nézni. Hiába kértem a közösségi oldalon, hogy hozzanak filmeket, csak néhány ember volt olyan ...

Ahogy a közösségi oldalon lévő csoportba is egyszer kiírtam a legjobb dolog, mikor egy betegtársadat meg tudod lepni (gondolok itt Ádira), és a legrosszabb érzés, mikor egy augusztusi hétvégén, vasárnap este elválsz édesanyádtól, akit tudod, hogy másnap reggel jön be hozzád látogatni és akkor van a névnapja. Te meg maga tehetetlenül még mindig csak fekszel. Emlékszem azt az éjszakát is átsírtam. Gondolkodtam, hogy tudnék anyunak meglepetést szerezni úgy, hogy még egy "rohadt" virágboltba is képtelen vagyok kimenni, mert lebénultam. 

Szerencsére az egyik kezelőm nagymamája is ebben a Rehabilitációs Centrumba feküdt, és vasárnap este hozták őt vissza. Megkértem, hogy nézzen be hozzám, kaptam is tőle egy szelet süteményt és ...

Igazából sokat gondolkodtam, hogy hol említsem meg Őt. Mindenféleképpen szerettem volna, mert a mai napig közel áll hozzám, hozzánk, a motoros világhoz, a motoros embertársaihoz. S a mai napig, ha róla kell írnom, beszélnem, csak ülök és sírok. Tudom Ádi, hogy nem ezt szeretnéd, hogy azt, mindig is mosolyogva emlékezzünk rád, de még nem megy. Nekem nemcsak egy versenyzőt jelentettél a sok közül, hanem egy betegtársat, egy barátot, akit bármikor felhívhattam erőt tudott adni a folytatáshoz. 

Valamikor mikor még a kórházban feküdtem, hallottam, hogy egyik motorversenyző is ugyanabban a kórházban van, ahol én. Őszinte leszek, akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert tudtam a motorverseny nem éppen veszélytelen sportág, ...