Igazából sokat gondolkodtam, hogy hol említsem meg Őt. Mindenféleképpen szerettem volna, mert a mai napig közel áll hozzám, hozzánk, a motoros világhoz, a motoros embertársaihoz. S a mai napig, ha róla kell írnom, beszélnem, csak ülök és sírok. Tudom Ádi, hogy nem ezt szeretnéd, hogy azt, mindig is mosolyogva emlékezzünk rád, de még nem megy. Nekem nemcsak egy versenyzőt jelentettél a sok közül, hanem egy betegtársat, egy barátot, akit bármikor felhívhattam erőt tudott adni a folytatáshoz. 

Valamikor mikor még a kórházban feküdtem, hallottam, hogy egyik motorversenyző is ugyanabban a kórházban van, ahol én. Őszinte leszek, akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert tudtam a motorverseny nem éppen veszélytelen sportág, gondoltam egy-két törést összeszedett. Mikor már a rehabilitációs centrumban voltam, még mindig azt hallottam, hogy Ő nem hagyta el a kórházat. Furcsáltam, nagyjából tudtam jó 2-3 hete tutira bent van, ez nem lehet "csak" egy kis törés. Megkérdeztem motorostársainktól, hogy ha nem túl indiszkrét, lehet-e tudni, hogy miért van ilyen sok időt kórházban. Jött a válasz: leukémia. Belegondoltam, hogy fiatalabb, mint én, és egy ilyen súlyos betegséggel kell neki is szembenéznie, ez igazságtalan. 

Bűntudatom volt, amiért egy kórházban voltunk mégis "nem mentem", hiszen hogyan is tudtam volna(?!) meglátogatni őt. Ha csak lett volna rá lehetőségem lebénultan átvitetni magam hozzá.... Meg szerettem volna lepni Őt. Megkértem a magán ápolómat, hogy menjen vegyen valami "aranyos" képeslapot és mivel én nem tudtam akkor írni, legyen szíves, amit diktálok írja rá. A sok írásnak ugyanis a böjtje az lett, hogy rá egy-két napra ismételten romlott az állapotom és ismét nem bírtam megfogni semmit a kezeimben. 28 évesen megint ott  voltam, hogy bár tudom, hogy hogy kell, és előttem van a saját írásom, mégis nem tudok írni. Emlékszem egy rózsaszín kutyusos képeslapot kapott csak, még jót nevettem, hogy egy fiatal 20 éves srácnak rózsaszín képeslap eléggé vicces, de hát mit tud csinálni az ember, ha ő maga lebénultan fekszik és csak a "segítőire" tud támaszkodni. Pasit soha ne küldjetek el vásárolni :) 

Azon a héten jutott el hozzá a képeslap, amikor is először voltam kerekesszékben. Emlékszem, mert már hétvégén csörgött, hogy megkapta és hogy nagyon meglepődött, de örült neki. Ádival onnantól kezdve sokszor és sokat beszéltünk. Nagyon optimistán állt a betegségéhez és ezért mindig is csodálni fogom őt. Ő is erőt adott nekem, úgy gondoltam, hogy ha Ő így tud hozzáállni, akkor nekem miért ne menne. Ugyanúgy a hétvégét otthon töltötte, és arra is emlékszem, hogy a következő héten, mikor nekem folyamatosan 37,8 volt a lázam, mesélte, hogy ő is belázasodott, vissza irány a kórház. Mondta, hogy talán irigyelte, hogy Ő otthon, míg a barátok abban a jó időben mentek jobbra-balra. Megbeszéltük, hogy nem véletlen kaptuk ezt a "kis" megfázást, máskor jobban fogjuk becsülni, ha valamit ad nekünk az ég. Fogadásokat kötöttünk, célokat tűztünk ki magunk elé. Első az volt, hogy a Királyválasztón ott leszünk mindketten. Nekem összejöhetett volna, de Ádi állapota nem úgy festett. A következő nagyobb cél a Karácsony lett volna...

A továbbiakban folyamatosan próbáltuk tartani a kapcsolatot. Az utolsó levelezésünk még a mai napig meg van, amit őrzök:

"Szia Adri, lattam a minap kerestel, de a kemotol meg a sugartol szetmennek a nyalkahartyak ezert nagyon faj a szam, a torkom es megy a hasam. Az utobbi 3 napban rengeteget voltam lazas, most vereset pisilek. A telefont azert nem vettem fel mert nem igazan tudtam beszelni. Egyebkent ezek a dolgok normalisnak mondhatok, bar igen kellemetlen az egesz, hagyj ne mondjam. de el fog mulni ez az egesz. :) :) "

Megírtam neki, hogy ezt még olvasni is nagyon szar, és nagyon vigyázzon magára. 

Talán most már leírhatom, hogy december 3-án engem hazaengedtek a Rehabilitációs Centrumból. Addigra Ádi állapota súlyosbodott, és én azon gondolkodtam, hogy tudom így ilyen állapotban meglátogatni az intenzíven (mert sajnos addigra már odakerült), tudtam, hogy az ott lévő orvosok és nővérek beengednének hozzá. Rá két napra jött a hír: Ő már nincs többé. 

Igazságtalan az élet, sokszor és sokat halljuk. Ebben az esetben az. Úgy érzem, mintha minden erejét nekem adta volna, hogy gyógyuljak. Bűntudatom van, hogy betegen én képtelen voltam őt meglátogatni, elmenni hozzá, még akkor is, ha tudom, hogy nem tudtam volna. Nekem is ott lett volna a helyem úgy érzem. 

Azóta megvolt Ádi búcsúztatója, amire evidensnek láttam, hogy akárhogyan is, de ott kell lennem. Őszintén bevallom nem volt erőm oda állni a szülei elé, se fizikailag se lelkileg. Így is ha róla van szó, csak sírok. Tudom Ádi nem ezt szeretné látni, hanem azt, hogy teljesen meggyógyultan majd ismét kiállok a pálya szélére és ismét lengetem a sárga zászlót...

Nyugodj békében Ádi! :(