Reggel masszázzsal kezdődött. Végre, talán ez az, ami hiányzott nekem Pécsett. Nagyon jól esett, és a nap is jól kezdődik. Azt hiszem kezdek mindenhol csikis lenni, olyan volt, mintha a hét fogást gyakorolták volna rajtam. Viszont élveztem. Megbeszéltük, hogy nálam a nem normális dolgok, mostanra normálisak, azaz ahogy masszíroznak bevörösödik a testem, de ez normális egy ilyen esetben, mert ebből látszik, hogy az idegek, izmok működésbe lépnek. Alapvetően nem lenne normális, de ez most nálam jó dolog. Én mondtam, sosem voltam 100-as :) 

Aznap már nem is tudom miért, de tudom, hogy totál hülyének akarták nézni a szoba társam, és mivel én fekvő betegként nyilván hallok látok mindent, ami a szobában történik, így kontárkodtam egy kicsit és belepofáztam a beszélgetésükbe, amibe megvédtem a szobatársam, és mondtam, hogy ne nézzék már hülyének. Utána jártak és valóban igazat adtak neki, illetve hát ezzel nekem is. Vicces történet volt. Itt azt hiszem a beteg csak hülye lehet. Nem is értem. Pécsett annyira másképp álltak a betegekhez. Itt amikor valamiért szólsz, akkor mintha úgy éreznék őket oktatod ki, és az ő tudásokat vonod kétségbe, pedig nem, csak már tudod, hogy s mint kéne cselekedni, éppen ezért mindig az jön ki, hogy a beteg az csak hülye lehet. 

Néhány poén jutott erre a napra is:

• A pszichológusomnak (akit még mindig küldenek) az egyik ottani dolgozó azt mondta, hogy én még Pécs városát élvezem. Így mondjuk hál Isten de csak jóval később talált meg, de nem is értem, mindenki tudta mikor megyek és mindenki elviekben lett értesítve mikor jövök vissza. 
• Az egyik mentősnek az egyik takarító tagadott le, hogy sose volt Adrienn nevezetű beteg az első emelten. Érdekes, hát akkor legyek ezentúl mondjuk LUJZA?! :) 
• Aznapi ebédosztásnál szobatársam: "Ennek íze sincs, még azt sem tudom mondani, hogy szar!" :)
• Hasonlóképpen hallani az egyik beteg: Elnézést, de én nem kaptam ebédet! Miért? - mire jön az egyik "kedvenc" nővérünk válasza: "Nem tudtuk hol eszik." - erre a szobatárs (és itt elnézést, de szó szerint fogom idézni): "A Hiltonba, basszátok meg mégis hol enne?!" :) /nyilván itt az volt a kérdés, hogy a szobában, vagy az ebédlőben/ Viszont annyira jól jött ki akkor, hogy én szanaszét röhögtem magam a beszólásain. Ha akartam volna depizni se bírtam volna, mert folyamatosan mentek a poénkodások.

2014. Szeptember 17. Ekkor megkönnyeztem. Pécsett megismertem azt a rezidens doktornőt, akit a pécsi ismerősöm mutatott be nekem. A doktornővel mivel nagyjából egy idősek is vagyunk és szerintem hasonló beállítottságúak hamar megtaláltam a közös hangot. A közösségi oldalon szinte akinek tudtam a nevét, vagy akik engem találtak meg, felvettük a kapcsolatot, és nem is bánom, mert Pécs lesz a szívem csücske ez alatt a betegség alatt akkor is, ha ez egyeseknek fájni fog mindig. Láttam, hogy ő (is) vezet egy blogot és aznap amit olvastam kicsit magamra is értelmeztem. Most ezt szeretném veletek megosztani. Annyira szívbe markoló volt nekem abban az állapotomban olvasni, hogy tény könnyeket csalt a szememre. 

"Pelenkában fekszik, te is tudod, nem kéne itt legyen most. Az a széles mosoly hogy is volna ide való? Átgondolod még vagy százszor... de nem jön más válasz: ki egyszer bénult, fel kell hogy álljon, meg kell tanulnia újra -de másképp- járni. Talán meglátja mi mozgatja kezét, törzsét lábát... megérti a káprázat lényegét, és megtanul hinni, remélni." 

Nemcsak az írás jelentett akkor nekem sokat, de a mai napig az író is sokat jelent. 

Pécs után többen észrevették, hogy a szemeim nem egyformák. Félre ne értsétek a látásommal hál Isten a mai napig semmi bajom (és ezt gyorsan le is kopogom). Akkor az aznapi viziten megmutattam az orvosomnak, és próbáltam elmagyarázni, ahogyan a kezelőim és a barátaim leírták a szemeimet, illetve tükörben próbáltam magam is felfedezni, hogy miről is beszélnek. A doktornőm annyit mondott, hogy ami nincs ott azt ne képzeljem oda. Vicces, de hát mindenki látja, még én is, akkor ő hogyhogy nem látja?! Na ennél volt az, hogy okés, áthívom a neurológus orvost, és ha ő se látja, akkor e-mail a pécsi professzoroknak, mert ők tutira értenek hozzá. Épp az "Adonis"-ommal tornáztam, mikor jött a neurológus és ketten együtt próbáltuk neki elmagyarázni, mit is kéne néznie. Szerencsére, hogy nemcsak én mondtam, hanem kaptam a kezelőmtől megerősítést észrevette az orvos is. Csinált látás vizsgálatot, nincs-e véletlen kettős látásom, stb. Aztán közösen közölték, hogy valószínű ez lehet megmarad maradványtünetnek. Közben a pécsi professzornak is írtunk ez ügyben, aki annyit válaszolt, hogy mivel az arcom is le volt bénulva így valóban lehetséges ennek a következménye, minden nap nézegessük és nyilván ha rosszabbodást vélnék felfedezni azonnal szóljak. 

A kezelések ugyanúgy folytak, ahogyan Pécs után megbeszéltük. Láttam a javulást, mintha a térdemet kicsit meg tudnám emelni. Szeptember közepét írunk, így bizony elmondhatjuk, hogy már bő 3 hónapja csak fekszem, ennek következtében nem volt túl kényelmes a hátsó felemnek, így mindenféle én csak úgy hívtam "seggpárnák"-at szereztünk be, plusz úszógumit a popóm alá, hogy kényelmesebb legyen :) 

Sokszor gondolkodtam a betegség alatt, és annak hatására amiket megtapasztaltunk, hogy vannak emberek, akikről bebizonyosodott, hogy sosem lesznek már a jövőnk részei, és igazán hálás lehetek annak a kemény magnak, akik a mai napig velem vannak. Nemcsak a jóban, a rosszban is ugyanúgy számíthattam rájuk és a mai napig számíthatok rájuk. Talán sok embernek nincsenek is ennyire igaz barátai, ha nagyon körbe vizsgálná a környezetét. 

Eljön az este. Egy újabb este tele röhögéssel. A TV általában olyan hangosan szól, hogy még éjfélkor is frankón ki tudod venni milyen műsor megy benne, még ha a szobád úgy 20 méterre is van a közösségi helységtől. Szobatársammal beszélgettünk, röhögtünk, mikor egyszer csak ránk szóltak. Maradjunk csendben, este 10 óra lehetett, még hallod, hogy odakint szól a TV és TV-znek, de Te a szobában maradj csendben. Amikor 2 hónapig a másik oldalt éjjel nappal sírtam, akkor az volt gond. Most jól érzem magam, mert van is kivel most az a gond. Amúgy időközben ahogy telt az idő rájöttem itt ha nem azt csinálod, amit ők, vagy az igazgatónő akar, akkor mindig bajuk lesz veled. De hát bocsika én nem vagyok bábú, hogy úgy ugráljak, ahogy fütyülnek, arra kitalálták a bologató kutyusokat, amiket az autókba szokta betenni :) 

Ismét néhány poénosabb rész, amin mi már csak röhögtünk: 

• Tű nincs, azt a szobatársamtól kérnek az éjszakások rendszerint
• Legközelebb kiírjuk: EU cserekereskedelem
• Betegek kiabálnak
• A beteg csenget a nővér megszólal: "Még 10 óra sincs, mit csenget?" - Hm...nem tudom ez valahol valamilyen házirendben szabályozva van, hogy mikor lehet és mikor nem lehet csengetni?! Érdekes, még nem találkoztam ilyen hellyel :)