Elérkezett a várva várt pillanat, fel kell készülnöm, hogy előbb-utóbb jönnek és át akarnak majd ültetni kerekesszékbe. A délelőtti vizit után az egyik kezelőm jött és mondta, hogy megengedték, hogy kezdésnek elektromos székbe üljek át. Mivel számomra nagyon fontos a biztonság, az először sokkal biztonságosabb lesz számomra, mint a sima kerekesszék, amit lehet nem is tudnék még magamtól hajtani. Az elektromosat pedig tudom magamtól is kezelni. Ergo két szempont volt: biztonság, önállóság. A lényeg, hogy meg akartak szabadítani már a négy fal fogságától, amit valljuk be kezdtem én is unni így a jó pár hónap alatt. Mindig ha kimozdultunk, akkor tutira vagy vizsgálatra mentünk, ahol szintén bámultuk a plafont, vagy pedig másik kórházba. Tényleg jó lenne már egy kis életet is látnom, vagy emberek közé mennem, bár mivel alapjáraton én se bírom a kórházasdikat, meg a mindenféle bajokkal küszködő embereket, vajon hogy fogom bírni a látványt, ami a négy falon túl fogad. Persze egyik beteg se tehet arról, hogy nincs keze, vagy lába, félre ne értsetek, de 28 évesen azért még rám hatnak pszichésen ezek a dolgok. Magunkban is pozitívan csalódtunk, mikor már elkezdtük a négy falon kívüli életemet. Bírtam, sőt együtt tudtam velük érezni (nyilván átérezni nem lehet más problémáját, ha csak nem szenvedsz ugyanabba a betegségbe, mint ő), és nekem már az lesz fura a későbbiekben, ha egészséges embert látok az utcán. 

Arra emlékszem, hogy az első utamat az egyik nagyon jó fej kezelőmmel tettem meg, elektromos székben ülve. Vele mentem ki az udvarra. Viszont most már tudtam értékelni, nem úgy, mint anno Pécs előtt. Éreztem a levegőt a bőrömön, poénkodtunk, szóval jó volt. Féltem kicsit tény, meg először fura volt kezelni az elektromos széket, de a későbbiekben úgy belejöttem, nyilván ez abból is adódik, hogy én imádom a sebességet, hogy már rodeóztam ott, ahol lehetett. Na nem, mint egy eszeveszett őrült, de azért jobbnak láttam akkor közlekedni, amikor egy beteg se állt az utamba, nehogy kárt tegyek még bennük. A liftet is csak akkor használtam, amikor egyedül voltam benne, vagy max a kezelőimmel, mert tudtam bénázom még annyira, hogy inkább ne legyen tömve a lift. Jobb a biztonság nemcsak nekem, de mindenki másnak is. 

Hétfő estére megint sikerült az egyik nővérnek felidegesítenie. Az esti mosdatásnál ugyanis az történt, hogy miután körbe udvarolt (ahogyan az akkori szobatársam fogalmazott), hogy mennyire jól el kezdtem haladni Pécs után, jött egy kérdés: "Már korábban akartam kérdezni, hogyha délután itt vannak a rokonaid, akkor miért nem anyád mosdat meg?" - "anyád" értitek?! Hát ezen fennakadtam. Tudtam, ha a saját stílusomban szólalok meg másnapra összecsődítik a házat, hogy milyen kis szenya beteg vagyok, aki hogy mer így meg úgy beszélni a nővérkével. Hát nyeltem egyet és a válaszom csak annyi volt: "...és a látogatóim?" - Erre jött a mondat: "Ja persze el is felejtettem, hogy nálad mindig sokan vannak."

Őszintén szerintem senki nem szereti, ha a szüleit a szájára veszi bárki olyan, akinek nem kéne. Ez dühített a legjobban, hogy ne vegye már a szájára az ÉDESANYÁM-at, mert ha már veszi, akkor neki édesanya legyen és ne azt mondja, hogy: "anyád", mert ha netán én mondanám ezt neki, akkor tutira vérig lenne sértve, még magának kérni ki, és akkor patária lenne belőle, hogy aztán én lennék az undok kis beteg. Másrészt pedig, ha neki derogál a feladata, hogy mosdatni kell, akkor kérem szépen felnőtt fejjel se szégyen más szakmát tanulni. Én mióta az eszemet tudom még munka mellett is képeztem magam, mert a mai világban sosem lehet tudni alapon nem rossz, ha az ember egyrészt több mindenhez ért, másrészt engem speciál több minden is érdekel. Miután meg volt az esti mosdatás megkérdeztem a szobatársamat, hogy tényleg jól hallottam egyébként a nővér által feltett kérdést?! Mire a szobatársam megerősített, és mondta, hogy alig bírta ő is visszafojtani a beszélőkéjét, hogy ne szólaljon meg, de a szemüvege fennakadt ezen a kérdéskör elhangzása után. 

Másnap az egyik takarító volt olyan kedves velünk, mint az esti nővér. Napközben gyorsan a magán ápolóm segítségével az egyik kezelőm áttett az elektromos székbe, mondván most tud fogadni a fizikoterápiás kezelőm, hogy megkapjam a szelektív inger áramot és ne kelljen elsődlegesen sokat ülnöm a székbe (hiszen ehhez is hozzá kell szoktatni a szervezetet a durván 4 hónap fekvés után). Átültettek és elindultunk. Közben a szobatárs is ment kezelésre, és lehoztuk a kulcsot mondván értékek vannak a szobában, aminek nem kéne eltűnni. Nem direkt nem adtuk le a nővér pulthoz, csupán reflex mozdulat volt. Mikor már jövünk fel a kezelésből, és a szobatárs tudta hol vagyunk látta, hogy véletlen elvittük a kulcsot nem is parázott, mert nyilván vissza is érkezünk egyszer, de persze a takarítók akkor akartak menni takarítani, amikor senki nem volt a szobába. Egyrészt én alapvetően egy nyaralás alatt sem szeretem, ha idegen akkor akar a szobába menni, amikor nem vagyok ott, hát még itt. Mondtuk, hogy elnézést, de nálunk volt a kulcs. Illetőleg azt is mondtam, hogy siettünk és értékeket bent hagytuk ezért is vittük el. Az egyik takarító a sok közül felháborodott, hogy belőle nézném ki, hogy bármi is eltűnjön?! Én meg őszintén válaszoltam: lehet nem belőled nézem ki, vagy lehet mindenkiből. Miért is kéne megbíznom itt bárkiben is egyrészt?! Másrészt uram bocsánat, hogy véletlen elvittük, elnézést kértünk és ott vagyunk lehet jönni takarítani. Közölte, hogy ő már bizony nem fog visszajönni, mondtam oly tök mindegy, mert alapvetően életem azon részét fekve töltöm, pont nem érdekel, hogy ő most jön-e újra takarítani vagy se. Nagy dolog, akkor nem jössz. Ezen már nem akadok fent.

Na de amit tőle megkaptunk: "Legyél csak ilyen, csak nehogy véletlen úgy maradj!" - hangzott el a szájából mindenki szeme láttára. Ránéztem és két mondatom volt hozzá: 1. Imádkozz, hogy nem most kelek fel az elektromos székből, 2. Kívánj bármit, mert az élet majd visszaadja neked és saját magadra fog szállni eme jó kívánságod. - Közölte, hogy ő nem kívánt senkinek semmit. Meglepő, mintha hárman is hallottuk volna a jó kívánságát. Attól a naptól kezdve ezen takarító nem is nagyon tette be a lábát a szobánkba, jött helyette a másik, aki tök normális volt. Tőle is még egyszer elnézést kértem, hogy a kulcs nálunk maradt, mondta, hogy semmi baj. Érdekes, az egyik ember így a másik úgy áll hozzá és lemerem fogadni, hogy ugyanannyit keresnek. Ergo tényleg minden csak az emberségen múlik. Első számú takarítónő nem is köszönt ezen incidens után nekem a folyosón. Csak röhögtem rajta, és mindig az jutott eszembe, hogy vajon mi lesz ha én bizony felállok, sírva fakad majd, hogy nem jött össze a jóslata?! Hihetetlen, hogy emberekben mennyi rosszindulat, vagy gonoszság tud lenni. De alapból, hogy kívánhat bárki bárkinek ilyet?! Mindegy, ahogy egyik ismerősöm ezekre a beszólásokra mondaná kétféle ember van: akit már vitt a mentő, meg akit majd vinni fog. Én az életre bízom, hogy ezeket a csupa jó indulatú megjegyzéseket, hogyan fogják visszakapni. 

Estére ismét sikerült megnyernünk az "anyád"-os nővért, szinte fantasztikusan boldog voltam, hogy egymás után két ilyen embert sikerül kifognom. Vajon ma mi lesz a következő beszólás ránk nézve. Mondanom se kell, hogy a jó kedvünket most se hagyták szó nélkül. Este a szokásos procedúra, késő estig hallani, hogy szól a TV odakint, mi viszonylag halkan beszélgetünk a szobánkba, tény, hogyha röhögtünk annak van hangja, ezt aláírom. Jó kedvünk volt! Majd ránk szólnak, hogy jó lenne, ha már csendben maradnánk, mert elmúlt este 10 óra talán. Némelyik nővér járása olyan, mint egy elefánt csordáé, a betegek így is kiabálnak néha, hogy segítség, mert miért nem mennek, ha csengetnek, a TV hangosan szól odakint éjfélig is, vagy tovább, de mindig valahogy a mi kis kuncogásunk okozott fergeteges oltári nagy gondot. Nem is értem. Előtte tényleg 2 hónapot végig sírtunk, akkor az volt a gond. Most, hogy jó kedvünk van, most meg ez. Tipikusan ha sapka van rajtad az a baj, ha nincs az lesz a baj. Semmi se jó, csak ha mindig azt csinálod, amit az éppen aktuális ember mond. Na de szerintem itt egyik beteg sem bábú, meg ping-pong labda, hogy úgy ugráljunk, ahogy éppen az egyik - másik ember elvárja. Miért baj, ha az embernek jó kedve van, végre?! 

Szobatársam, akit mai napig imádok, csak ennyit szólt vissza a nővérnek (és még nem is én voltam!):

"Ha zavarja h beszélgetünk, akkor menjen éjszakai nővérnek a patológiára. Ott tuti kuss van. De ha ott is hallja h beszélnek a hullák, akkor lehet még zubbonyban fogják őt elvinni."

:)