Május óta már októbert írunk. Visszagondolva pedig milyen gyorsan eltelt az idő, holott ezt ágyban fekve kiszolgáltatottan az ember nem éppen így érzi. Egyre inkább közeledek a számomra kijelölt időpont felé: Karácsony. 

Nem minden esetben, de volt, amikor a barátaim kora reggel már egy-egy pozitív gondolattal, idézettel, verssel leptek meg, hogy ha elolvasom, azzal is legyen erőm tovább mennem az úton, melyet a Sors adott most nekem. Illetőleg tudjam, hogy mindig minden körülmények között számíthatok rájuk. 

Minden csapást az alapján ítélj meg, hogy öt év múlva számítani fog-e.

Tudom, hogy a betegségre már 5 év múlva úgy fogok visszatekinteni, mint egy rossz emlék. Sose fogom tudni elfelejteni azt a napot, azokat az átélt pillanatokat, melyeket a Sors adott nekem ezzel az autoimmun betegséggel együtt. Tudom, hogy soha ne mondjuk, hogy soha, de azt hiszem ezeket a pillanatokat senki sem tudná úgymond elfelejteni. Nyilván egy idő után feledésbe merül, viszont bármikor az ember fel fogja tudni idézni, így azt gondolom én is. Nem hiába vezettünk zárt csoportot, nem hiába készül ez a blog is. Szeretném, ha az emberek többsége szembesülne ezzel a betegséggel, velem és az általam megélt pillanatokkal, hogy lássák igenis milyen bekerülni ebbe a körforgásba, hogy nem minden a pénz (bár vannak akiknek van bőr az orcájukon a tény), hogy nagyon sok csak emberségen múlik, és hozzáállásban. 

Ezen a napon sikerült összehozni a bandázást Ádival. Jó érzés, hogy rajtam kívül egy rehabilitációs központban számomra új fiatal is jelen van, és valamiért az életem részévé válik. Azt az egyet sajnáltuk mindig, hogy Ő is haza tudott menni a hétvégekre, mert járóbeteg. Bevallom, miután éreztem, hogy a stílusa és természetes hasonló, mint az enyém, így a hétvégék nélküle, amolyan csendesen teltek. Nem volt kivel esténként beszélgetni, és ezt úgy értem, hogy természetesen a szobatársaimmal jóba voltam, és mindenkit szerettem, de nyilván más, ha az ember hasonló korosztályának megfelelő személlyel tud beszélgetni. 

Október elejére megtanultam, hogyan tudok nemcsak egyedül kiülni az ágy szélére, hanem onnan saját erőből valahogy vissza is fektetni magam. A bokám nem volt az igazi (talán most még a jelen pillanatban is van mit fejlődnie). Olyan érzés volt mindig, mint ami "kimenne". Dagadtak is a bokáim, meg a lábfejem. Megpróbálták, hogy ha befáslizzák milyen hatást érnek el. 

Az élet annak sohasem lesz katasztrófa, aki tesz azért, amire vágyik, ahelyett, hogy másokon előre mászva, érdekbarátságokon keresztül érné el a vágyait - helyette saját erőből, maga valósítja meg azokat, megtapasztalva a saját erejét. Hisz abban, hogy van miért menni, és bár néha nem látja a célt, kitart, mert tudja, hogy valami vár rá.

Ádival ekkor kezdtem el igazán beszélgetni, ahogyan én is megkérdeztem, hogy mi történt vele, úgy Ő is kíváncsi volt az én esetemre. Sokkoltam Őt a betegségem kialakulásával, látta egy-egy "kedves" nővér viselkedését velem szemben, én láttam a csajozós stílusát, mégis úgy éreztem, hogy valahol valamiért engem tisztel, és amolyan "felnéz rám" érzés fogott el. Minden tiszteletem az Övé, mert egyáltalán nem kellett engem istápolnia, vagy minden nap együtt menni velem kezelésekre, mégis valahogy összenőttünk ott. Meg is kaptam néha egy-egy kezelőtől (nyilván pasiktól), hogy mindig együtt lógunk. Na de mégis kivel tudnánk lógni? Mi nagyjából egy korosztály vagyunk, fiatalság, nem lóghatunk a tőlünk sokkal, de sokkal idősebb emberekkel. Természetesen voltak olyan személyek, hölgyek - urak, akikkel jóba voltam. Megláttuk egymást és előre köszöntünk egymásnak, miközben vártunk beszélgettünk. Nagyrészt az egymást ért bajokról, betegségekről. Nagyon sokan voltak, akik kérdezgették mi történt velem. Mindenki balesetre gondolt, és mindenkit sikerült meglepnem, amikor csak annyit mondtam: légúti fertőzés. Azt hiszem az emberek többsége, és eddig én is úgy voltam vele, hogy: ó ez csak egy kis torok fájás, meg láz. Ki gondolná, hogy ez valami komolyabb, súlyosabb betegségnek lehet az előjele?! Senki. Vagyis mára már a családtagjaim, a barátaim és akik velük érintkeztek, érintkeznek tudják az esetemet. Szinte minden ismerősöm, barátom tovább is mesélte a történetem az általuk ismert személyeknek, hogy megismerjék az emberek a történetemet, hogy tapasztaljanak olyat, amit eddig talán nagyon kevés százalék élt át. 

Egy hét alatt is még látványos volt a javulásom. Úgy tűnt, hogy kezd beindulni a bokám, lábfejem, a lábujjak. Sok kicsi sokra megy. Ismeri mindenki ezt a mondást, és ez most nálam is érvényes volt. Ha sikerül a bokámat úgy megerősíteni, hogy minimálisan, de tudjam terhelni jöhet az állás, és a járás. Bíztam benne, hogy fog sikerülni. 

Sokszor eszembe jutott (és a mai napig eszembe is jut), hogy ezalatt az idő alatt mennyi mindenre megtanított és megtanít a betegségem. Kik azok az emberek, akik mellettem maradtak, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok és ezt elsődlegesen nem a kezelőimre értem. Azokban csalódtam, vagy ha nem akkor, amikor ott voltam, akkor utána, most a jelen pillanatban. Feltehetőleg "csak" átutazók az életembe. Amivel azért nehéz szembesülni, mert hozzám nőttek, megbíztam bennük, és néhánytól nehéz elszakadni, nehéz azt érezni, hogy nekik csak akkor - csak ott voltam fontos. Talán mert fiatal vagyok, és sajnáltak. Ezeket az embereket, ahogy az egyik ismerősöm fogalmazott azért kaptam az életembe, a betegségem ideje alatt, mert előző életembe ők voltak azok, akik ártottak nekem. S most nekik kell segíteniük. Ahogyan az is felmerült, hogy vajon az előző életemben netán én ártottam valakinek valamit, ami miatt kerekesszékbe kerültem. A jelenlegi életemben nekem ezeken a dolgokon át kellett esnem, át kell esnem. Miért? Mindenképpen minden, ami velem történik egyfajta tanulás. Az ember folyamatosan tanul, mindig minden körülmények között. Nagyon nem mennék bele, mert itt vagy valaki hisz az ezoterikus dolgokban, vagy nem. Engem mindig is érdekeltek, nem egy ember említette, hogy van bennem némi adottság is, úgyhogy hiszem, hogy egyfajta átok és áldás nekem ez a guillain-barre snydrome. 

Ezen a hétvégén sok idő után meglátogatott Heni, akinek tudom, hogy nem egyszerű az élete és ott is megvannak a bajok. Emlékszem a betegségem elején mikor beszéltünk nem az számított nekem, hogy elmondjam én hogy vagyok, hanem az, hogy náluk mi a helyzet. Jobban érdekelt akkor is másnak a búja-baja, mint a saját helyzetem. Aztán rá kellett jönnöm idő közben, hogy most első az saját magam legyek. Másnap pedig az én mondhatom örök motoros barátom, és párja a kislánnyal látogatott meg, hozzájuk csatlakozott Angi is. Meg is lettem fenyegetve, hogy már pedig Ők most kiültetnek, ha akarom ha nem. Úgyhogy nem volt nagyon más választásom, mint a félelem mellett megbízni benne, hogy egymaga véghez tudja vinni. Mindig, a mai napig tudnom kell a "hogyan"-t, hogy magamban, a fejemben le tudjam vetíteni, fel tudjak rá készülni és akkor megy, érzem, hogy menni fog. Ezt úgy kell érteni, hogy vizuálisan magam elé képzelem a mozdulatot, hogyan is akar Ő egyedül átültetni, egyfajta előre tudni szeretném mi fog történni, hogy arra fel tudjak készülni. Elsőnek csak a kertig mentünk le, és emlékszem mire visszaértünk a szobába, akkor jött anyu, aki csodálkozott, hogy én más embernek is kiültem a Rodeó rudimba, nemcsak a kezelőimnek. Nem könnyű saját félelmeinkkel szembenézni.