Kis kitérő után újra itt, hogy folytassam a blogom, és megosszam Veletek a történetem.

Mint láthatjátok nemcsak a múlt eseményeit tárom fel elétek, hanem a jelen eseményeiből is hozok kis szemezgetni valót. Egyáltalán nem könnyű ezzel az egésszel együttélni. Szeretek róla beszélni, mert igen is úgy vélem, hogy tudja meg a nagy világ, hogy léteznek alattomos ritka betegségek, és milyen emberi kapcsolatok fűznek minket össze a jelenben. Éppen ezért talán az sem lesz meglepő, hogy történetem, és blogom nem fog végetérni azzal az időponttal majd, hogy hazaengedtek. Azóta átéltem pár eseményt, amit szintén meg szeretnék osztani majd Veletek. 

Na, de kérem szépen....

November 2. vasárnap. Szabi meglepett és már reggelinél ott volt. Jó érzés volt, hogy nem egyedül kell elfogyasztanom az amúgy is néha ehetetlen ételt. Természetesen bevásárolt és mindenféle finomságot hozott nekem. Még azt is, amit nem lehetett, mint pl. energiaital, de azóta is őrzöm és várom, hogy mikor ihatom meg. 

Ha vasárnap, akkor Zsolt, Bea, és Fanni. :) Természetesen ők se maradtak el. Angéla is bejött meglátogatni, és hozott egy üveg BŰBÁJT, mert hát ottan azt várják el. Bűbáj is vagyok azokkal az emberekkel, akik velem is azok. S ameddig ha én nem beszélek úgy egy nővérrel, amilyen stílust Ő maga megengedett, addig úgy érzem, hogy szerintem csendben kéne maradnia. De persze ezeket a vezetőség sosem vette észre, vagy nem nagyon foglalkozott vele, ellenben ha egy beteg a véleményét kinyilvánítja, akkor aztán abból van patária, főleg esetemben. Szóval lett egy üveg bűbájam, hogy ha esetleg felmenne a pumpa bennem csak nézzek rá és higgadjak le. 

Zsoltékkal lekerekeztem (hát de hülyén hangzik), szóval "lementem" a korláthoz a kerekesszékkel, és ugyanúgy próbáltam tornázni, mint ahogy a kezelőimmel szoktam. Állást, járást gyakorolva. Fanni is élvezte a korlátot, illetőleg a kézerősítő , a maga kis cserfes kislány módjára. 

Emlékszem jól szórakoztunk. A gyerekek és az állatok (főleg kutyák) a betegeknek rengeteget tudnak segíteni. Jó kedvre derítik az embert. Emlékszem, ha a kis keresztfiam a nővérkémmel hétköznap jött látogatni, annak a szobatársaim is örültek. Olyan jó kis hangulat uralkodott el a szobán, hogy végre nem azt a sívár csendet kellett hallgatni. Hétvégén Fanni volt, aki mindig felvidított. Illetőleg volt még egy gyermek, akit megismertem. Bár eleinte emlékszem kis morcos volt, hogy bejött a szüleivel meglátogatni, viszont elmondhatom a jelenben alig várja, hogy újra találkozzunk. :) A gyerekek igenis jó hatással vannak ránk, betegekre. 

Másnap, hétfő. Szokásos kezelések és tornák közepette valahogy így éreztem magam: Vannak olyan pillanatok amikor úgy érzed kevés vagy...legyen szó kapcsolatokról, helyzetekről, feladatokról. Tudod a célod, az utad. Azt is h minden rendben lesz, mégis azt érzed h valami hiányzik. Valami ami pluszt adna. Lendület, ami eddig volt de most kevésnek érzed. Látod magad fejlődèsét és többet vársz....magadtól is. S itt ràjössz h nem, ez nem lóverseny. Csak apránként. Ne feledkezz meg honnan jöttél és jelenleg hol vagy. A dolgokat nem szabad siettetni. Lehet jól esne egy ölelès, egy csók az első randin, amire vágysz. Mégis mindennek meg van a maga helye és ideje. Így az én fejlődésemnek is. Kis pihi kis leengedés.... mégis ott vagy h hiányzik valami plusz erő... vagy csak elfáradtál. Az élet mindig elvesz s ad valami mást, jobbat, többet. Változások. Ahogy eddig hozzám sodort az élet újabb lendületet, úgy gondolom most is kapok majd egy löketett. Ahol feleslegessé válok vagy aki/ami felesleges már azt elveszi. 

Egy biztos: folytatni az utam, az erő és támogatás majdcsak érkezik a megfelelő időben.

"Táncolni kell, Uram! A dal majd csak megjön valahonnan."

Mindig rá kell jönnöm, hogy még lehetek több, még nem elég, még nem eléggé jó...NEKEM. Saját magammal vagyok a legnagyobb kritikus. S ez a jelen pillanatban is elmondható. Egy-egy torna alkalmával rájövök és elszomorodom, hogy még mi az, ami nem megy. Amit nem tudok, nem úgy tudom. Ezzel naponta szembe kell néznem, és megbarátkoznom, ami talán sosemm fog menni.