November negyedike és mi már rolátor segítségével tanulunk újra járni. Emlékszem néha "Adonisom" úgy szólt rám, hogy hova sietek vele, de hát gurul és ami gurul az nálunk egyenlő a sebességgel, és a száguldozással. Na jó azért tény, óvatosan közlekedtem vele. Remek találmány, mert ha az ember fárad, és nem nagy a hátsója, akkor rá is tud ülni megpihenni. Ezek után elterveztem egy hét múlva lépcsőzni kell, mert nem nyugszom. Hihetetlen jó érzés volt, amikor már azt láttam, hogy ténylegesen haladok előre, hogy hurrá ez is megy. Ahogy korábban írtam, nem igazán tudtam meglenni már a hátsómon. Ahogy javultam egyre inkább azt éreztem, hogy nekem menni kell. Mindegy, hogy baromira sívár itt minden, még ha csak a büféig megyek is le, már mentem. Igaz szinte nulla élet, mert hát a betegek el vannak a maguk bajukkal, de én akkor se nagyon tudtam megülni a helyemen már. Mennem kellett. Világ életemben pörögtem, nyüzsögtem, az a pár hónap, amikor igazán le voltam bénulva, és meg se tudtam mozdulni, na az az igazi büntetés egy olyan ember számára, aki nem szeret csak úgy lenni a nagy semmibe. A jelenben is egyre inkább keresem azokat a megoldásokat, hogyan tudnám magam visszaszoktatni a régi életembe. Mert ez lenne a cél. 

Nem is tudom,hogy mit mondjak....nem is tudom hogy kezdjek hozzá... Nem találok szavakat??? Na jó megpróbálok igen...fantasztikus.... És csodálatos!!!! sok-sok hónapja erre várok, egészen pontosan 5!!!!!! hogy az én kis "feleségem" igy várjon engem, mikor megyek be hozzá. És a mai nap folyamán azt hittem rosszul látok, de nem...csak ott állt és mosolygott!!!! Úgy ahogy az elmúlt lassan 10 évben tette. És a küzdeni tudása és akaratereje tanítandó!!!! Le a kalappal,minden tiszteletem a tiéd és nagyon büszke vagyok rád!!!! Szeretlek nagyon!

/2014.november 4.  Bejegyzés a csoportba Szabitól, akivel a mai napig barátok már lassan 10 éve/

Igen, a mai napig bennem van, hogy saját magamat lekicsinyítem azzal, hogy képtelen lennék rá. Ez azért van, mert 100% biztonság kell, hogy érezzem meg tudom csinálni. Mai napig vannak olyan feladatok, melyeket vizuálisan lejátszok a fejembe, hogy hogyan is van, és átprogramozom, hogy azokat én a jelen esetemben hogyan tudnám kivitelezni. 

Anyu ezen a napon is bevásárolt finom ebédből, legalábbis finomabb, mint néha ami jár egy ilyen helyen. Ismét McDonald's. :) Emlékszem egyszer Henitől kértem, hogy hozzon vacsira almáspitét a mekiből, vagy 11 db-al állított be! Jesszus ki tud ennyit megennni?! Ott osztogattam mindenkinek, illetőleg szerintem még másnap is ehettem az almáspitét. Azóta a jelen pillanatában is megtudtam, hogy náluk, még mindig csak 100 Ft egy mekis almáspite, úgyhogy hajrá, aki olcsón akar enni mekis desszertet annak irány Csepel. :) 

Ahogy egyre inkább láttam magamon, hogy gyógyulok, hogy legyőzöm a betegséget, mindig eszembe jutottak néhány felelőtlenül tett ígéretek irányomba.

Csak egy-két példa:

- Augusztusban otthon meglátogatlak, mert én tudom, hogy addigra haza fogsz menni. 

- Mikor lehet látogatni Adrit? Válaszul leírtuk, hogy mikor. Azóta se jött meglátogatni az illető.

- Hogy van Adri? Valamikor be kéne menni hozzá. Válasz: autó van alattad 15 percre van tőled, mi a probléma? S tényleg mi is volt? :) Lényegtelen.

- Októberben meglátogatlak, majd ha addig le tudsz menni a kertbe. Válaszom: Most is le tudok menni, ha viszel. Nem, nem, majd ha magadtól. Novembert írunk, és mint láthattad a csoportban is, már saját lábon közlekedtem.

...és még sorolhatnám :)

Ezen akkor már azon a ponton, amikor láttam, hogy a gyógyulásom hol tart már csak mosolyogtam. Ahogyan most is. Nincs ezekkel gond, és nincs harag. De sajnos én az a kategoria vagyok, aki nem igazán tud felejteni. Így nem kell meglepődni, ha netán távolságtartás alakulna ki valaki(k) és köztem. Ez szerintem normál. Nincs harag, nem leszek nagyon bunkó sem, a kellő tiszteletet meg fogom adni, de már falakat építek magam köré. Falakat, amiket csak és kizárólag olyan emberek tudnak lebontani, akik erre méltók lesznek.

Az őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent kimondunk, amit gondolunk, hanem azt, hogy meggondolunk mindent, amit kimondunk.

 

Másnap, mindenki meg volt döbbenve, hogy elkezdtem magam sminkelni. Jó kis kézügyességi feladat az biztos. Gondoltam, hogy ha már hajat festettünk, akkor itt az ideje a szervezetemet szép lassan visszaszoktatni az eredeti énjébe. Jöhet a sminkelés. Már csak azért is, hogy kiderüljön lesz-e bármiféle allergiás reakcióm a betegségem miatt. Ezúton is köszönet a közbenjárásért Angélának, mert időt és energiát nem kímélve, beszerzett nekem néhány smink eszközt. Mindenki meglepődött, hogy sminkelem magam.

Emlékszem "Adonisom" ült és megszólalt: Te ki vagy festve? Mondom: Igen. Ő: Miért? Én: Miért ne? Ő: Nem szokás itt kifesteni magukat az embereknek. Én: Hát akkor majd mától szokás lesz :) Na jó nem mondtam már rá szerintem semmit, csak gondoltam, hogy kit érdekel? Szóljon már be valaki azért, mert magamra kentem az egész palettát! :) 

Utána a fizikoterápián néztek nagyokat, hogy én ki vagyok sminkelve. Megjegyezték: Kezdesz nőciesedni. Válaszom: Igen, végre valahára, és miért oly meglepő ez itt mindenkinek. Nyilván a lehető legrosszabb állapotba láttak, és nagyjából ez nekik úgy jöhet le, mint amikor látod felnőni a gyermeked és látod, hogy már kész nő lesz belőle. :) 

Ezen a héten megismertem valakit, akit jelenleg is tisztelek a tudásáért, egy igazi belevaló csajszit. Rövid ideig találkoztunk, de mondhatom Ő volt a másik fordulópont az életemben Pécs után. Az Ő tanácsaira a mai napig adok, hiszen olyasvalamivel foglalkozik, ami engem mindig is érdekelt. Nem egyszer van, hogy jelenleg is kikérem a véleményét, vagy várok tőle egy megerősítést. Sokat jelentett, hogy még ha rövid ideig is, de az életem részévé vált. Hálás vagyok neki mindazért a jó szóért, beszélgetésért, tanácsokért, amit akkor és akár jelenleg is mond nekem. Köszönöm! 

Pénteken közölték velem a hírt. Elvileg vasárnaptól, november 9-től nem fogom már kapni az esti szokásos szurit. Hiszen már javultam annyit és mozgok magamtól annyit, hogy le tudják állítani a trombózis elleni injekciókat. El se hiszem. Közel 6 hónap alatt annyi injekciót szúrtak belém, hogy ennek végképp nagyon tudtam örülni. Bár fura is volt utána egyben, mert ahogy jöttek a nővérek este és benéztek, már vártam a szúrást, hiszen hozzá szoktam, de egyúttal jó volt, hogy már nem kell adniuk.