Egy új ismertség és egy újabb búcsúzás
Nemsok fiatal van egy rehabilitációs központban. Rajtam kívül még Ádi volt az, aki nálam is fiatalabb volt, és összehozott minket az élet egy rövid időre. Ádinak nyilván teljesen más problémája volt a lábával, mint nekem. Így tudtam Ő hamarabb is fog távozni erről a helyről. Ez alatt az időszak alatt, ameddig bent volt, általában kerestük egymás társaságát. Volt olyan pasi kezelő, aki meg is jegyezte, hogy állandóan együtt lógunk. Nem tudom kivel kellett volna lógjak inkább, ha nem a saját korosztályomban lévő emberrel :) Mintha féltékenyek lettek volna rám az emberek. :) Nem egszer nézték Ádámot a pasimnak, minthogy egy beteg lenne, aki a másodikon fekszik. Ádi tipikusan nagy dumás, nagy csajozós ember, ahogyan Ő fogalmazná igazi nagybaszós :) Imádtam a stílusát. Láttam, ahogyan csajozi, ahogy hülyíti a kis tini lányokat, mondjuk, csak azt lehet, aki hagyja is magát. Egyrészt elég szomorú, hogy a mai világ itt tart, hogy ez jön be, másrészt eléggé muris volt, ahogy bedőlnek a szövegnek. Egy valami viszont feltűnt: engem valahogy tisztel. Lehet, mert idősebb vagyok; lehet az együttérzés miatt, de azt vettem észre, hogy Ádi tisztel. Be-be szólogat ugyan, de hát ki nem, és nem bántott meg ezzel, viszont örültem, hogy velem más.
November 11. szerdai bejegyzésem a csoportban:
Több, mint 5-6 hónap alatt nem kevés embert lehet megismerni. Van, akit utána nem látsz; s lesz olyan, akivel továbbra is tartod majd a kapcsolatot. Annak örülök, hogy legalább Őt hazaengedik holnap után, annak nem; hogy még persze nem tökéletes a lába. Kívánom, hogy vissza tudjon térni a pályára, s továbbra is azt tudja csinálni, amit gyerek kora óta szeret, s a legjobban tud. Aztán jöhet vissza látogatni engem, de most már remélem nem sokáig! Jobb lenne már normál üzemmódban valami buli közepette együtt iszogatni.
A találkozáshoz hozzá tartozik az elválás, az elváláshoz pedig a viszontlátás.
Bízony így Áditól azon a héten búcsúztam. Azóta egy-két szót néha sikerül váltanom, de nyilván Ő még éli a fiatalok világát :)
Közben megismertem még egy fiatal éveiben járó férfit, Ő már közel inkább a 40-es évekhez, mint a 20-asokhoz. Fél lába van, kerekesszékes, és protézist kap, hogy megtanuljon vele együttélni, járni, mozogni. Tőle anno én búcsúztam, mikor már hazajöhettem végleg Ő még maradt. Elmesélte nagyrészt a történetét, az életét. Nemcsak nekem, az akkori utolsó szobatársamnak is. Bár Ádámtól elköszöntem, maradt Zoli, aki gondoskodott az esti jó hangulatról. Áthozta a magnóját és a szobában buli hangulatot kreáltunk. Volt olyan nővér, aki bejött időközönként beszélgetni, érdeklődni nemcsak irántam, mások iránt is. Volt, akit pedig zavart, hogy esetle egy ilyen helyen az emberek jól is érezhetnék magukat, ha hagynák. Mondjuk ezt sose fogom megérteni. Ha végre jó kedved van, akkor egyeseknek az volt a bajuk, ha sírtál akkor pedig az. :) Tipikus ha van rajtad sapka az a baj, ha nincs akkor az :) Zolival nem egyszer voltunk úgy, hogy inkább rendeltünk estére egy pizzát, hogy valami értelmeset is együnk, megfűszerezve így a buli hangulatát. Mióta otthon vagyok is tartottuk a kapcsolatot. Volt, hogy küldött ajándékot, és mi is küldtünk anyuval neki értelmes kaját, hogy legyen. Egyfajta valamilyen "barátság" kialakult. Nem kap olyan sok pénzt a segélyekből, mint az, akinek lenne normális állása, de még én is többet kapok táppénzt, mint Ő segélyt. S a tudat, hogy akinek nincs semmilye az mindenét odaadná, aki meg megtehetné a fogához veri a garast. Sajnos ez a fájó igazság Magyarországon.
Eközben pedig bennem ismételten csak áradtak a gondolatok. Elfáradok sokszor újra és újra megmagyarázni dolgokat. Meg talán miért is kéne?! Úgy sem értik, egészen addig nem is fogják, ameddig nem veszik fel a cipődet és nem járják végig az utadat. Ami nem ment délelőtt az hogy menne délután?! Látod, érzed, lehangol, de csináld...s csinálom. Most tényleg egy rossz szót nem lehet rám mondani. Fejlődsz, de talán saját magadnak nem elég látványosan már.
Megérkezett az utolsó szobatársam. Azért hívom most így, mert Ő volt az, akivel az utolsó 3 hetet eltöltöttem, hiszen az idő úgy eltelt és hál Istennek én meg úgy javultam, hogy december 3-án végleg hazajöhettem. Az új szobatárssal az első pár nap nem volt túl "barátságos". Őszintén, de ezt mi már később levélben meg is beszéltük, hogy nem indult fényesen kicsit a barátságunk. Viszont a végén pozitívan csalódtunk egymásban. S ez a lényeg, hogy tudtunk annyira alkalmazkodni, kompromisszumot kötni, hogy a végén már nem tűntek fel az egymást idegesítő dolgok.
Volt is első körben beavatás, mikor megjelent az igazi kis akkor kemény mag. Azért írom, hogy akkori, mert már ez is változott. Mint mindig minden :) Nemsok ember maradt meg mellettem jelenleg, akinek ne okoznék valamilyen gondot az életében, talán ha leszűkíthetem, akkor az ottani társaságból 3 társaság, akik a mai napig azon fáradoznak, hogy lenne nekem jobb, hogy tudnék nem otthon ülni és agyalni, és kitalálják a "hogyan"-t is.
"Férjecském" (és itt előre is elnézést, ha valakinek ez bántó, de Szabival közel 10 éve barátok és a betegség kezdete óta egy történet miatt Ő már csak így marad meg ebben az egész betegséges történetben) rendszeresen, amikor tudott látogatott. Lefordítva -iq szintű emberek, Szabi barát :)
S persze, ha netán hülye lennék Ő megoldja a problémát, mert mi így szeretjük egymást :)
Nem egyszer volt, hogy úgy érkezett, mikor épp tornám volt. Vagy az Adonisommal, vagy pedig a magán gyógytornászokkal. Ez a nap is ilyen volt. Annyira elfáradtam az egyik magán tornám alatt, hogy a nap végére már igazi dzsungel harcossá nyilvánítottam magam. Elmehettem volna a "Celeb vagyok ments ki innen" című műsorba is akár.
Mindezek mellett, azért ez volt az újabb egyedül töltött péntek estém. Az új szobatárs hazamenetelős volt, Áditól végleg elköszöntem, de ha marad volna még, akkor is hétvégére Ő is hazament volna így is, úgy is. Nem voltam igazán depis, de azért unalmasan teltek az ilyen esték.
