Vasárnap reggel. Nem tudok aludni. Görcsölök. Meleg van. Takarítani kéne, de már húzom egy ideje. Nincs rá energiám. Most valahogy összeszedem magam és neki látok. Szép lassan, a saját tempómban. Míg anno közel 1 óra alatt csilivili rendet tudtam varázsolni, ez most bizony sokkal több időt vesz igénybe, és így se jutok fel mindenhova. Ha lehet nem állok fel semmire, mert nem érzem magam biztonságban. Még jó, hogy több, mint 2 méteres szobabútort terveztem. Ki gondolta volna akkor, hogy utána meg szépen leépülök. Nos ezért nekem egy takarítás féle tevékenység bizony idő. S nincs is kész a szoba teljesen tökéletesen. Viszont a több órás munkám után, mindig büszkeség tölt el, hogy milyen szép rend lett. 

Éhes vagyok. Valamikor ebéd idő tájt reggeliztem. Fáradt vagyok. Délután kitört rajtam, hogy bizony nem aludtam jól és egyáltalán nem aludtam ki magam. Brutál meleg van. Mint mindenki ez rám is hat. Sokkal inkább azt érzem, hogy nem is szeretnék megmozdulni. A lábaim dagadnak, mint általában nyáron szoktak. Brutálisan is. 

Egy régi osztálytársam volt most itthon anyujánál, így megbeszéltük, hogy az esti órában teszünk egy kör sétát a ház körül. Az időpont 20:30. Még világos. Már alapvetően nyúltam volna "Janimért", mikor meggondoltam magam. Meg kell tanulnom egyre inkább nélküle élni és nem vele. Ahogy Adonisom mondaná, felejtsem el a botot. Úgy döntöttem a ház körül csak biztonságban érzem magam, hiszen hazai terep, és nincs tömeg, mint egy aluljáróban, így a bot marad, én megyek. 

Őszintén lent az udvaron, mikor elkezdtünk sétálni, már azért éreztem a parát magamban, de úgy voltam vele, hogy gyorsan - gyorsan illanjon el az egész. Csak megyek, csak koncentrálok egy bizonyos pontra és nem lesz gond. Néha éreztem meginogtam. Gyorsan próbáltam korrigálni, és még jobban koncentrálni beszéd közben arra, hogy ne legyenek inogások, egyensúly bizonytalanságok. Majd úgy döntöttünk, hogy beülünk az itteni pizzériába meginni valamit. Ez eddig teljesen jó ötletnek is tűnt. Ám az idő eltelt, bő 2 óra után, mikor mentünk hazafele eszembe jutott, hogy besötétedett. Ez viszont engem zavar. Ráadásul van egy rész, ahol nincs kivilágítva az út. Kedves ismerősöm felajánlotta, hogy kapaszkodjak belé, ha az biztonságos, de aki meg már régóta ismer tudja, hogy önfejű és makacs vagyok. Megköszöntem a segítségét és mondtam, hogy ezt is meg kell tanulnom. Ha az ára majd az, hogy esem, akkor esem. Szerencsére nem estem, és kiérve az útra, már égtek a közúti lámpák. Mondjuk akkor is zavart a sötétség, de hazaértem. Megmásztam a negyedik emeletet és őszintén, nem kellett altatni. Bár valamikor hajnalban anyu keltett, hogy még megy a tévé, és nem találja a távirányítót, de azzal a lendülettel már fordultam is a másik oldalamra, amellyel időközben kikapcsoltam a masinát. 

Szeretném, ha visszakaphatnám a régit. S valahol azt is tudom, hogy ez már sosem lesz a régi. Ezzel meg megtanulnom élni. El kell fogadnom. El kell fogadtatnom az agyammal. Legbelül viszont van, hogy zavar. 

Felmerült a kérdés a beszélgetés alatt: Fel tudtam dolgozni? - A válaszom, hogy ezt talán sosem lehet. Mindig is ott lesz, hogy emlékezek. Emlékeztetem magam. Honnan indultam. Mit kell megbecsülni. El lehet fogadni az állapotot, de megszokni talán sosem. Mindig akad egy apróság, amikor elgondolkodom, hogy bezzeg anno.... anno nem volt ez. 

Valahol büszke vagyok magamra, hogy megpróbálok egyre többet bot nélkül megtenni. Bár félek, őszintén félek. Nem nagyon érzem magam biztonságban. Valahol pedig megfogalmazódott bennem a kérdés, és ez leginkább pont azon részén, mikor a sötétséggel is meg kellett küzdenem, hogy mikor lesz már olyan rendes járásom. Olyan, amikor nem az út egy pontját nézem ki és az alapján megyek, koncentrálva, hanem amikor csak megyek. S bármilyen inger ér, a járásom automatikus, a reagálásom pedig természetes lesz rá.