Néha egy - egy hét annyira le tud fárasztani, hogy sokszor érzem képes lennék bárki helyett aludni. Aludni, csak aludni. Semmi mást nem csinálni. A tornák folyamán is folyamatosan azt érzem, hogy "fáj"; s persze ez a jó, hiszen minden egyes edzésnél az kell, hogy fájjon, hiszen akkor dolgozik az izomzatom, a testem. A maszírozások után felfrissülök, és jobbnak érzem a testemet, viszont alatta nagyon sok az "áú", és sokszor felszisszenek. Más azt hihetné, hogy "de jó nekem", merthogy maszíroznak és én hetente "megengedhetem" ezt magamnak, azért elárulom ez közel sem a wellness részről szól. A maszírozás fontos, hiszen a letapadt izomzatot kell fellazítani. A megrövidült izmokat megnyújtani. A testem egyes részeit, melyet nem úgy tudok mozgatni ezáltal tudjuk stimulálni, és ezáltal kap ingereket. Mindezek mellett pedig próbálok visszaszokni a munkahelyemre. Fokozatosan, amennyit bírok. Szerencsémre toleránsak, és megértőek a kollégák. Igyekszem visszarázódni az ottani életbe, és lépést tartani a változásokkal, változtatásokkal. Hiszen egyetlen év csupán, de az valójában soknak mondható. 

Belegondolva a kismamák életébe, akik három évet vannak otthon gyermekükkel, nekik se lehet valami túl könnyű visszarázódni. Sajnos sokszor nem emlékszem már pontosan mindenre csak részletekre. Az egy év alatt nem abban a világban fordultam meg. Egyetlen évig az egészségügyben voltam igaz, mint beteg, de mégis ez az élet állt közel hozzám. Mindig is úgy fogalmaztam: Nekem most az a munkahelyem, azok az emberek a kollégáim, és nekem most ott kell teljesítenem, s együtt dolgoznom velük. 

A hétvégére, bár úgy terveztem szeretném a napokat barátokkal tölteni, mégis úgy alakult, hogy itthon maradok. Amit valójában nem is bánok. Minden nap a héten már este hét óra körül az ágyban voltam, és alvásra vágytam. Az időjárás se volt túl happy, de egy év alatt megtanultam, hogy ez ne befolyásolja a hangulatom. Ha esik, annak pontosan úgy kell örülni, mint annak, ha süt a nap. Nem szabad, hogy bármi befolyásolja a hangulatunkat, a boldogságunkat. Valójában az életben nem feltétlen így működik. Viszont az egy év bezártság után, melyet kórházban és a rehabilitációs intézetben ágyhoz kötve (lebénultan) kellett eltöltenem, nekem a rosszabb időjárás is ugyanolyan öröm, mint a tökéletes napsütés. Mikor végre érzed a bőrödön az esőcseppeket, vagy éppenséggel azt, amilyen ereje van a napnak. Természetesen a nagyobb viharoktól én is félek. Három évvel ezelőtt kapott a lakásunk az akkori viharból eleget, hogy lakhatatlanná vált aznapra. Így nagyon is tudom, hogy milyen tud lenni a természet. 

A betegségem előtt hirtelenjében lefogytam, melynek szívből tudtam örülni, így gyorsan be is szereztem pár új kollekciót ebből, abból. Mondanom sem kell, hogy természetesen ezt már a betegség után, és szerintem a szteroidok közbenjárásának is köszönhetően sikerült visszaszednem. Vagy ahogy legutóbb fogalmaztak: "Sikerült visszahíznom". Jól érzem magam a bőrömben, úgy ahogy vagyok. Viszont egy-két ruhanemű nyilván emiatt már nem jön rám. Vagyis sosem volt rajtam. Vicces. A cél, hogy természetesen egy-két darabot megtartva remélhetőleg még rám fognak jönni. A veszteség, hogy jó néhány nyári holmitól meg kell válnom, s másikat beszereznem. A tökéletes hely erre pedig a piac. 

Szerdán és szombatonként működik a piac. A piacon belül pedig van egy bejáratot ruhás házaspár. Mikor még a rehabilitációs intézetben feküdtem anyu akkor is odament vásárolni szabadidős holmikat, melyeket bent tudok használni. Hiszen valljuk be, senki sem úgy készül, hogy bármelyik pillanatban kórházba kerülhet, és az nem feltétlen egy nap, hanem akár egy év is lehet. Nagyon aranyos emberek, akiknél mindig lehet találni valamit. A bentlévő időmben is sikerült anyunak pár holmit beszerezni, és csupán ha nem lett volna jó, szó nélkül kicserélték volna. Bár lelkem mélyén úgy voltam vele, hogy le kellene nézni a mai piacos napon, hátha be tudok szerezni a kihízott holmik helyett aktuális az évszaknak megfelelő ruhadarabot; reggel nem igazán volt kedvem nekiindulni az útnak. Valahol ezt is nyűgnek éreztem a hét után. Megint "korán" kelni, és kimozdulni. Aztán erőt vettem magamon. Bár még annyira fittnek nem érzem magam, hogy "háztól házig" elsétáljak piacolni, így maradt a busz. Anyuval felülve, az állomáson leszállva, rövidítettem a távot. Kevesebb séta. 

Megérkezvén kedvenc törzsvásárlói helyemre, már ismerős arcok fogadtak minket. Megkérdezték hogy vagyok, majd a hölgy is elmesélte, hogy neki sincs rendben az egészsége. Eszmecsere után pedig rátértünk a lényegre: valami rövidet. Ahogy mindig is lenni szokott, természetesen találtam magamnak valót. Sikeres volt a mai nap. 

Hazafele nem volt kérdés, hogy ismételten busz, vagy taxi. Hiszen a buszjárat hétvégén nem a legjobb, óránként van. Miután a piac azon a részen van, ahol a belváros sétálóutcái is, így anyut meginvitáltam egy délelőtti cappucchinora. A kedven kis helyem a sétálóutcában a Szamos Marcipán. Az üzletek mind csak bő tíz óra után nyitnak ki; így a város is csak akkor ébredezik. 

S a kis szerencsehozó pókica :) 

Hazaérve átrendezve kicsit a ruhás gardróbot, végre eljutottam odáig, hogy a kölcsön kapott könyvet tovább tudjam folytatni. :) Igazi relax time!