Alkalmam volt hétvégén a szerelmemmel tölteni a napot. Nincs is jobb, mint egy kisgyermek. Már eltelt 2 év, pedig most született. Imádom. A játékosságát, a huncutságát, a gyermeki énjét. Egy nap a keresztfiammal. Meglepően nem volt alvás, helyett egy kis kirándulás a Római partra. Istenem mennyi ember! S én mennyire nem éreztem magam egyébként biztonságban ennyi ember között. Bár nem mutattam jelét, de azért nekem felért egy Westend Plaza-val. Nagyjából ott szokott ennyi ember egy rakáson lenni. Jesszusom. Na ez nem az én világom, kis helyen sok ember. A hangsúly persze a keri fiamon volt. :) Másnap volt a szülinapja. Hihetetlen, ahogy eltelt 2 év. Olyan kis pöttöm volt, mikor először láttam. S mekkorát nőtt. 

Aztán elindult egy újabb hét az életembe. Végre sikerült elintéznem a munkahelyen is a kért szükséges adatokat, és iratokat, és talán még időben visszaküldeni a levelet, melyet várnak. Közben torna, közben masszázs. Utóbbi a múlt héten kimaradt. Nagyon is megéreztem a hiányát. Fájt a lábam, a nyakam, a hátam. Ez a masszírozásnál is így volt most. Nem volt olyan pont, ahol ne szisszentem volna fel, hogy érzékeny.

Persze én szeretem egy napra tenni a kellemetlen érzéseket, így a két fárasztó órám után, már ideje volt ismét meglátogatnom a pedikűrösöm. Májusban lekezelte a lábam. Akkor nagyon fájt. Hiszen közel 1 évig nem volt normális pedikűröm. Magamnak meg be kell látnom sajnos, hogy nem megy. Nem úgy hajlok, nem tudok úgy hozzájutni a lábikómhoz. Akkor reménykedtünk, hogy ebből nem lesz sebészet, és nem kell levenni az egész lábkörmömet mindkét ujjamon. Írtózatosan nehezen gyógyult, de mára már elmondhatom, hogy begyógyult a seb. Több, mint 1 hónap. Pontosan ezért félek és tartok egy tetoválástól is. Szeretnék, nagyon is. Már az is megvan, hogy mit. De egyrészt parázom, hogy nekem mennyire tenne jót, valamint, hogy milyen gyorsan gyógyulna.... 

Pedikűrösöm szerencsére jól viseli a hisztijeimet. Ami tulajdonképpen nem is az. Viszont kevesen tudják, és érzik át azt, amit mi GBS betegek igen. Bokától lefele nem érzem sajátomnak a lábaim. Állandó bizsergések, zsibbadások, fura érzetek, és a lábujjaim hiperérzékenyek. Nekem a pedikűrnél már az, hogy hozzáér pusztán csak a kezeivel olyan, mintha egymillió tűvel szúrná. S akkor még egyetlen egy szerszám nem került elő, nem ért a lábamhoz. 

Őszintén nálam nehéz megtalálni, hogy kiben bízok és kiben nem. Szerencsémre benne teljes mértékben megbízok. 

"A bizalom az az állapot, amikor hiszel. (...) Amikor bízol, anélkül tudod, hogy tudnád."

Ha már pedikűrösnél jártam, akkor úgy voltam vele, hogy legyen szép. Igaz az én lábikóm télen nyáron magasszárú cipellőbe fog lenni, de még sose volt normálisan szépen kipingálva, így gondoltam, akkor majd most. Maximum én látom :) Nekem legyen szép. 

Pedikűrös után jöhet a gyógycipész. Hihetetlen, hogy a gyógycipőm is már több, mint 1 hónapja készül, merthogy mindig megszívom, mint ahogy most is, ugyanis zárva volt. Azért átmenni Csillaghegyre, hogy ott az ajtónál tapasztald a kis fehér papírt: "Betegség miatt a mai napon zárva" - Remek gondoltam. Már csak mosolyogni tudtam az egészen. Ezt játsszuk már 3 hete. Rendszerint mindig keddenként megyek, mert így a jó, nem tudok máskor, és a HÉV nem a barátom még, hogy egyedül közlekedjem, így mindig jön velem anyu. Úgyhogy a héten újra megismételjük ezt a produkciót. S így is még "csak" a próbánál tartunk. A próba után van az újboli menetel, amikor is már a kész cipellőt foghatom a kezembe. Ergo még közel se végeztem ezzel. Általában mindig úgy időzítem, hogy legalább az odautam legyen autóval, valaki által; s csak a visszaútat kelljen megtenni tömegközlekedéssel. 

Szerencsésnek mondhatom magam. Nem mondanám, hogy véletlen akkor voltam jó helyen, amikor véletlen az egyik kolléganőm interjút készített az egyik kedvenc előadómmal. Hiszen nincsenek véletlenek. Akkor voltam a munkahelyemen ügyet intézni, mikor megírta a kolléganőm, hogy hoz nekem Minionsos süteményt, és merre talál, merthogy siet, ugyanis egy interjút készít Kowa-val. Kowalsky meg a Vega együttes frontemberével. Emlékszem tavaly mikor a kórházban/rehabilitáción feküdtem is volt bent Kowa a rádióban, mesélték. Irigykedtem. Jelenleg egy álmom vált valóra. Élőben, személyesen és végig is nézhettem a felvételt. Természetesen utána megkaptam a süteményt is, amely isteni finom volt. Bár nem diétás, de nagyon finom volt. 

Hátra van még pár nap a hétből. Cipész, masszázs, torna. Hétvégén ismét keresztfiamnál, hiszen előre nem ünnepeltünk, így utólag lesz megtartva a születésnapja. Hogy még mit hoz a hét? Nem tudom. Egy biztos. Szerencsésnek mondom magam. Talán sikerül eljutnom egy szintre, amikor is ki tudom zárni az életemből az olyan személyeket, melyek bántanak lelkiekben. Vagy olyan szituációkat. S sokkal jobban is érzem magam. :)