Senkinek nem kívánom, hogy tudatánál fogva lélegeztető gépre legyen kötve. Viszont engem talán ez mentett meg. Ha bárki utána olvas a betegségnek láthatja, hogy a betegek 4-5%-a meghal, amennyiben lélegeztető gépre kötik, tüdőgyulladással és altatják is. Nekem szerencsém volt (talán nekik nem), hogy nem altattak. Viszont ennél a pontnál a szeretteim két fillért nem adtak volna az életemért. 

Másnap az ébredés totálisan olyan volt, mintha ismételten altatásból ébredtem volna. Az intenzíven dolgozók mindegyike odajött és úgymond "lecseszett", hogy "...enyje no, hát miért kellett azt a csövet kihúzni a számból magamnak?! Nem szabad ilyet csinálni!" - akkor esett le, hogy tényleg nincs a számban a cső, de esküdni mernék, hogy nem is én húztam ki. Az egész olyan volt, mintha akkor térnék magamhoz. Nem tudhatom hogyan volt, így amondó vagyok, hogy ha tényleg a lebénult kezeimmel lekötözve, tele ilyen-olyan csövekkel, képes voltam a lélegeztető gép csövét a számból kihúzni az csak azért lehetett, mert ÉLNI akartam. 

Reggel 7 óra, tudtam, hogy 8-ra át kell szállítaniuk a másik kórházba és ezt próbáltam is jelezni. A válasz? - Nem mész sehova. Nagyon erősen arra koncentráltam, hogy: DEHOGYNEM! Engem bizony innen el fognak vinni, ha tetszik ezeknek, ha nem. Csak szemmel tudtam követni az eseményeket. Többször gondolkodtam vajon a családtagjaim mit élnek át, hogy tudnék nekik szólni, hogy innen bizony mindegy hova, csak vigyenek el. Tudtam, ha én továbbra is ezen kórház vendég szeretetét fogom élvezni ott kötök ki a patológián...

Szeretteim eközben mentek a másik kórházba, hogy ott várjanak, mikor is érkezem a ferezisre. Nem találtak. Az ottaniak őket, ők az ottaniakat kérdezték, hogy mégis hol vesztem el a két kórház közötti rövid távon. Kiderült, hogy a kórház nem engedélyezte, hogy átszállítsanak, mert szerintük rosszabb állapotban vagyok. Érdekes, mert addigra már a cső se volt bennem. 

Hogy mennyire nem kommunikálnak az emberek egymással az már itt kiderült!

Családtagjaim jöttek vissza az eredeti kórházba. Ahány orvossal találkoztak annyi féle tájékoztatást adtak számukra:

- Az Adrienn jobban van, levettük a gépről.

- Az Adrienn állapota rosszabbodott.

- Az Adrienn maga húzta ki a csövet a szájából.

Próbáltak intézkedni, még egy harmadik kórház elérhetőségét is odaadták, hogy ha tényleg veszélyben vagyok, ők mobilisak és bárhova kimennek elvégezni a ferezitálást, de nekem aznap meg kell kapnom a következő kezelést. Válasz? ELVBŐL nem dolgozunk velük! Na ezt kapd ki! Elvből elpatkolhatsz 28 évesen, mert az elvek aztán marhára fontosak! Gratulálok az elveikhez azon egészségügyi dolgozóknak, akik csak tudnám mire, de verik a mellüket. 

Mint említettem a történet nyilván két síkon megy. Amit én és amit a szeretteim éltek át. Nem volt más teendő, mivel nem engedték be őket akkor hozzám, mondván hiába vannak ott, nincs látogatási idő, így hazamentek a szeretteim. Eközben én csak vártam, hogy teljen az idő és valami történjen. Húzták az időt, hitegettek, hogy délre kiderül, hogy tud-e fogadni a másik kórház. Közben látod, hogy megjelenik két ember egy nagy "fekete dobozzal". Ráeszmélsz, hogy ők a hullaszállítók. Jesszusom, az a faszi ott a függöny mögött vajon mióta halott?! Hiszen csak a gépek csipogását hallod, meg a dolgozók fantasztikus jó kedvét. Az eszem megáll! Hogy lehet úgy dolgozni, hogy közben valaki lehet órák óta halott a függöny mögött. Vajon, ha én is itt elpatkolnék, ugyanúgy riszálnák a feneküket a zenére? Atya Isten! Na ez a munka se nekem való.

Délután 4 óra, jön egy kis hölgy (nevezzük így), hogy tud fogadni a másik kórház, hívja is a speciális mentőt számomra. Megemlítették mosolyogva, hogy egyébként a délelőtt folyamán édesanyám és a testvérem itt volt ugyan... Nagyjából azt tudtam gondolni, hogy menjenek melegebb égtájakra, hogy finom és nőies legyek, hogy nem szóltak és nem engedték be hozzám őket. Szánalmas és siralmas.

1 óra múlva már a másik kórházban. Ahogy nyílik az ajtó és bevisznek már látom az ismerős doktornőket, akik a ferezist csinálták, mosolyogva várnak: "Jó napot Adri! Már dél(!!!!!) óta várjuk, de tudtuk, hogy nem lesz egyszerű az átszállítása!" - na ez milyen?! Nem elég, hogy késleltetve végzik el rajtad az egyébként életbevágó vizsgálatot, nem még késve mész át egy másik helyre. Hurrá! Ahogy átkerültem semmi mást nem éreztem, mint: NYUGODTSÁGOT. Tudtam itt biztonságban vagyok. Nem érdekel hányan, hogyan szúrnak, kik vesznek körül, milyen vizsgálat. Egyszerűen megnyugodtam. Jó kezekben vagyok! 

Családtagomék közben megkapták a jó hírt, hogy átkerülök a másik kórházba így délután már ők is oda tudtak jönni. 

Nyilván, ez se ment konfliktusok által és itt köszönöm még egyszer azon személy segítségét (és nem szeretnék nyilvánosan kitérni tovább), aki a családom mellett, mellettem állt (áll a mai napig), segített átkerülni egyikből a másikba. Igen, sajnos azt kell mondjam, hogy ha nincs ismeretséged, akkor sajnos lehet ott halsz meg. Elszomorító, hogy minden követ meg kell mozgatni bármilyen esetről is legyen szó. 

Mindenki megnyugodott, hogy sikerült jó helyre kerülnöm. Érdekes módon megállapították, hogy nincs és nem is volt soha tüdőgyulladásom, míg a szeretteimet arról tájékoztatták, hogy az is van amellett, hogy lélegeztető gépre kerültem. Megvizsgáltak, elkezdték a második ferezist. Tele voltam szúrkálva, lógtak bennem a csövek innen-onnan mégis nyugodt voltam. Beengedték a családtagjaimat, végre láthattam őket. 

1 hét telt el a kórházba kerülésem óta, és még közel sincs vége...