Amikor beteg vagy, pláne az én helyzetembe, hogy alapjáraton van időd agyalni és gondolkodni, akkor eszedbe jut, hogy már vagy 7-8. hete fekszel maga tehetetlenül, nemcsak Te magad szenvedsz, de ez igazi megpróbáltatás mindenkinek, a környezetednek, a szüleidnek, a testvérednek, a barátoknak, ismerősöknek. Aki utána olvas ennek a betegségnek olvashatja, hogy a gyógyulás fájdalommal jár, de valaki bele gondolt egyszer is, hogy mekkora lelki fájdalommal?! Mindenki a fizikális fájdalomra gondol egyből. Igen, brutál fizikai fájdalmaim voltak, de törődött valaki a lelki fájdalmammal?! Ez a betegség, és szerintem az összes többi is, ami "komolyabb", mint egy megfázás nagyon is próbára tudja tenni az embert. Ilyenkor sokak csak felütik a könyveket, elolvassák, és mondják, hogy neked így, meg úgy kéne javulnod, de látják, hogy nem úgy haladsz, ahogy a nagy könyvben le van írva. Te is látod, hiszen ha nem hallgattuk meg a szakirodalmat mindenki szájából legalább egyszer, akkor egyszer sem. A egyén szervezetét nem lehet befolyásolni. Másképp fogok én gyógyulni ezzel a betegséggel és másképp fog más gyógyulni. Hiába a statisztika, a nagy könyv, azért még sincs ugyanolyan szervezet. Sokat lehet rajta agyalni. Miért én?! Miért nem egy olyan ember, aki lop csal hazudik?! Miért a "jóknak" szánják ezeket a nagy feladatokat?! Hazudnék, ha ne lett volna számtalanszor olyan gondolatom: Miért nem maradtam inkább az intenzíven?! Szenvedek, szenved a családom. Miért kellett, hogy életben maradjak, ha nem javulok?! Igen, fel akartam adni. Le merem fogadni, hogy nincs olyan ember, aki egy ilyen helyzetben ne gondolná ugyanazt, mint én. Utáltam, mikor egy-egy okoskodó "ismerős" megjelent az ágyamnál és csak mondta a "betanult" szakirodalmat. 

Ez volt az az időszak, amikor nagyon sok pozitív gondolatokat osztottak meg a csoport tagjai nekem szánva a közösségi oldalon. Mondanom se kell, hogy nyilván az, hogy én ott kommunikáljak a tagokkal leginkább úgy ment, hogy az esti órákban felhívtuk az egyik barátomat, telefon a vállamon, mert fogni nem tudtam, kihangosítva, hogy halljam és ő is halljon, és megkértem, hogy lépjen be nekem és diktálom, amit meg szeretnék osztani a néppel. 

Egyedüli vigaszom ezekben az időszakokban a sok pozitív idézetek mellett csak a keresztfiam volt. Alig vártam, hogy bejöjjenek hozzám. Ja igen, hát a keresztelő a GBS miatt idén elmaradt, de pótoljuk, elvégre is én vagyok a "kerianyukája", vagy micsodája :) 

Közben a tornával haladtunk odáig, hogy újra megtanuljak ülni. Egyelőre az ágy szélére ültetett ki az "Adonisom" :) Hihetetlen, de tényleg talán ő az egyedüli a kezelőim közül, aki egyszer se látott sírni, akinél inkább összeszorítottam a fogam, akinél nem mertem megszólalni. Nyilván ő is megkapta, hogy itt, meg ott fáj, vagy a rohadtul nagyon fáj. A betegséggel, mint írtam hiperérzékeny voltam, így sajnos neki is kijutott az, hogy nagyon nagyon fáj itt, vagy ott. Két olyan eset volt ülésnél, amikor dőltem és be is paráztam, hogy Úr Isten én esni fogok. Mindig megfogott ez tény. Egy-egy ilyen szitu után még inkább benned van a para, hogy eldőlsz és esel. S mivel az első kórházban egy párszor már estél tudod, hogy nem kívánsz még egyszer. Csupa izom, amolyan Adonis típusú, látszik, hogy foglalkozik a saját testével, személyi edző, mozgás terapeuta, szóval irtó helyes, csupa izom és meg kell benne bíznod, hogy nem lesz semmi gáz. 

Ha már itt tartunk: Bizalom! Nagyon fontos, mint tudjuk mindenféle kapcsolatnál. Nemcsak magánéletinél, hanem bármilyen kapcsolatnál. Viszont az évek és a tapasztalatok engem megtanítottak arra, hogy nálam ki kell érdemelni a bizalmat. Nem úgy van, hogy na mindenkinek megelőlegezzük, aztán majdcsak lesz valami. Vannak ilyen esetek is, de jelen helyzetemben ha nem éreztem magam az illető kezelővel biztonságban, akkor nem igen tudott velem mit kezdeni. Fontos a biztonság is. Nekem legalábbis az volt. 

Az elején 2 emberben bíztam meg leginkább: az egyéni tornászomban és az RTT-s kezelőmben. Ők ketten álltak hozzám a leginkább úgy, hogy bennük kezdtem el bízni. Kezdtem!!! Ez nagyon fontos, mert a 100%-os bizalom nálam fokozatosan alakult ki. A többiek a stílusokkal nem nagyon tudtak meggyőzni, meg a kétféle viselkedésükkel. Ők viszont az elejétől kezdve ugyanúgy viselkedtek velem mindig. 

Nemcsak a kedvem volt hullámzó ezekben az időszakokban, de a betegségem is. Volt, hogy egy kiülésnél már nem fájt a hátam, de akkor rosszabbodott valahol máshol az állapotom. Volt, hogy ismételten nem ment egyedül a kenyér megkenése. A kezeim hol jobbak hol rosszabbak voltak. A betegség köztudottan lentről felfele terjed el és a gyógyulásnál pont fordítva fentről lefele gyógyul. (Még most sem vagyok teljesen gyógyult pedig május óta jelenleg december végét írunk!) Így lehetett látni a felső testemen, hogy hol jobb hol rosszabb. Volt úgy, hogy reggel arra ébredtem, hogy ismét nem tudom felemelni a karomat, csak könyökből behajlítani. Nagyon para, hiszen előző nap ment minden, akkor most miért nem megy?! 

A 10. héten újra megtapasztalhattuk milyen nőnek lenni. Ekkor jött ugyanis meg a menstruációm először a betegséget követően. Mondanom se kell, valahogy örültem volna, ha nem úgy tapasztalom meg ezt az élményt, hogy közben 28 évesen alig mozogva pelenkába megy a cucc, de hát mondanom se kell nekem egyszer mindent ki kell próbálnom. Ekkor történt anyuval egy olyan szitu, amin ismét csak meghatódtam. Jött be hozzám, és a buszon összefutott a volt osztálytársam anyukájával, aki már hallomásból tudta a történetemet. Beszélgettek, anyu elmesélt neki mindent az elejétől kezdve, majd a volt osztálytársam anyuja fogta és kivett a pénztárcájából 3.000 Ft-ot, hogy ő ennyivel tud segíteni. Ki az aki ezen nem bőgi szarrá magát?! Még most is ha visszagondolok erre, és amikor anyu elmondta totál ki voltam lelkileg. Mi?! Hogy én odáig jussak, hogy más támogat anyagilag? Vagyis a szüleimet? Mikor tudom, hogy otthon van a kis bankkártyám, hogy kapok táppénzt, hogy sosem szorultunk ilyenre. Anyu is meghatódott. 

E tájt beszélhettem Judittal, az egyik volt Zumba oktatómmal. Ő is megkérdezte, hogy miben tud segíteni, és elmondta, hogy egyelőre mivel nyár van, szünet az oviban, suliban nem tud bejönni meglátogatni, de bármiben tud segíteni szóljak nyugodtan. Úgy voltam vele, hogy a negyvennyolcadik joghurtot most be ne hozza nekem valaki. Épp elegen jöttek ahhoz, hogy kajával és piával (na nem alkohollal) de el voltam látva bőven mindig. Kaptam gyümölcsöket is, szóval úgy voltam, hogy most tényleg nem kell a kétszázadik joghurt a hűtőbe. Viszont jött hirtelen egy ötlet. Miután Juditnak említettem teljes körűen, hogy hát nemcsak az étel - ital, de maga a pelenka megvétele is húzós összeg, amin ő meglepődött és vissza is kérdezett, hogy jól hallotta: pelenka? Mondtam igen, hiszen fekvő beteg vagyok, mindenem lebénult a csípőmet nem tudom megmozdítani és felemelni, a lábaimat nem tudom talpra tenni, hogy megmaradjanak maguktól, így esélytelen volt akkor az ágytál és hasonlók. Az ötlet ami hirtelen kipattant a fejemből és megemlítettem Juditnak: Zumbázzatok értem! - számtalan jótékonysági zumba bulit szerveznek az oktatók, és volt, hogy én is részt vettem egy - két ilyen megnyilvánuláson támogatva annak a családját, akiért zumbázunk. Álmomban sem gondoltam, hogy most nagy összegekért idegen emberek kezdjenek értem zumbázni. Amit mondtam: ha valaki üdítőt, krémet, kekszet visz, már azt megköszönöm. Ki mit szán, nincs kikötés ez a legjobb szerintem. Hiszen mindegy, hogy anyuék veszik meg azt az üdítőt, vagy kapom valakitől. Judit megígérte, hogy teljesíti kérésemet és még aznap neki is látott a szervezésnek. Említettem néhány zumba oktatót, akihez jártam, és tudtam, hogy a jó cél érdekében kérdés nélkül fognak segíteni. 

Egy kis részlet tőlem, augusztus elején:

"A betegség sok mindenre megtanít. Ezalatt a két hónap alatt ami már eltelt nagyon sok mindent megtapasztaltam a kapcsolatok szintjén, legyen szó bármiféle kapcsolatról. Mivel pont ráérek nagyon jól meg tudom figyelni a dolgokat, embereket, helyzeteket. Még mindig nem hiszek a véletlenekben  így kétlem, hogy egy egy helyzet véletlen történne velem. Nem tudom mi vár még rám és mennyi ideig tart a betegségem, de azt tudom, hogy lelkileg is egy nagy próba tétel előtt állok. Azt hiszem a mai nap az a nap amikor már lassan sírni sem tudok, csak röhögni a szerencsétlen szerencsétlenségemen. Köszönöm a biztató szavakat, kifogok tartani akármit is hoz az élet, mert tudom, hogy ezzel is csak próbára tesz. Csak azért sem fogom feladni!"