A napok teltek, az eredményeim jók voltak. Konzultáltunk a doktornővel, még egy vérvételt kellett megejteni, mert volt, amit itt fent Budapesten nem néztek. Onnan tudtam, hogy már kezd javulni az állapotom, hogy sosem bírtam, ha vért vesznek, szúrnak és ekkora újra visszajött ez az érzés. Csak ne kelljen vért venni tőlem, tuti elájulnék, ha nem feküdnék. Időközben betettek mellénk egy fiatal lányt, fiatalabb volt, mint én. A párja volt vele. A lánynak voltak hasonló panaszai, ahogy beszélgettünk kiderült már egyszer akartak tőle agyvizet venni, de sikertelen lett. Ahhoz pedig, hogy kiderítsék, mi okozhat bizonyos tüneteket nála, muszáj volt még egyszer megpróbálni. A lány félt, kérdezte, hogy én mit tanácsolok. Tudtam, hogy jó kezekben van itt, éreztem. Mondtam legyen inkább még egy agyvíz vétele és derüljön ki vajon tényleg neurológiai probléma az, ami van neki vagy sem. Szegénykém, ahogy szúrták fájt, néha bemozdult és emiatt ugyebár többször próbálkoztak. Emlékszem, már már én voltam rosszul és anyunak legyeznie kellett, sajnáltam őt. Viszont mikor az orvosok visszajöttek és mondták, hogy az agyvíz levétele negatív valahol örültem. Hál Istennek neki nem ilyen jellegű a problémája. Vissza is szállították azon épületbe, ahonnan áthozták. 

A klinikai koszt annyira finom volt, hogy anyuval néha elcsodálkoztunk milyen ételeket adnak itt, és ehhez képest sehol se volt a budapesti ebéd. Talán egyszer volt hogy anyu kiment, mert nem ízlett a benti koszt és hozott nekem Hideg gyümölcslevest, Kijevi jércemellet, hasábburgonyával és paradicsomsalátával. Azt az érzést el tudjátok képzelni, mikor addigra már közel több, mint 3 hónapja nem ettél ilyet és ehhez hasonlót?! Mikor bekerülsz még úgy kórházba, hogy tudsz enni, majd azon kapod magad, hogy gyomorszondán keresztül tápszeren élsz, aztán újra vissza kell szoknod a bébi ételektől egészen a darabos ételekig. Mikor hiába kívánnál bármit még nem tudsz enni, vagy ott van előtted, de óvatosan kell enned és lassan, mert még okozhat a betegség nyelési zavarokat. Egyszerűen éreztem, hogy mennyei az az étel, amit anyu kintről az egyik közeli étteremből hozott. 

Időközben Tomi segítségével leszerveztem (mert miért ne egy beteg intézkedjen néha - általában mindig) a hazautat is. Ekkora kiderült, hogy szeptember 11-én csütörtökön visszakerülök a Kispesti Rehabilitációs Központba. Külön OMSZ mentő hozott már vissza Budapestre, nem pedig betegszállító, így a lefele 5 órás utat visszafele sikerült 3 óra teljesíteni. 

Anyuval elkezdtünk összepakolászni, hogy csütörtök reggel, mikor jönnek értem a srácok ne akkor keljen. Tomi még ekkor nem tudta, hogy jön-e velem, vagy sem. Szerettem volna, jól esett, hogy az élet, ha még így is, de összehozott minket valamilyen szinten. Fura érzések kavarodtak bennem, és tudom, hogy benne is. Jól esett a jelenléte. 

Csütörtök reggel. Viki a gyógytornász és talán Ági volt a másik, aki néha segített Vikinek a velem való torna alatt, még csütörtök reggel bejöttek és elköszöntek. Meglepődtem. Meghatódtam. A nővérek, ápoló személyzet, mikor már tudták, hogy melyik nap megyek, mindenki jött és elköszönt tőlünk. Sok kitartást és mielőbbi gyógyulást kívántak nekem. Szerettük volna megköszönni Viki munkáját is, de ő se fogadott el tőlünk semmit. Azt mondta, higgyük el ez egy hosszú folyamat, nekünk most mindenre jobban van szükségünk. Az orvosok is elköszöntek, szerettük volna meghálálni a professzornak is, de ő sem fogadott el tőlünk semmit. Szó szerint ennyit mondott: "Szó sem lehet róla! Maguknak nagyobb szükségük van erre, és ha majd egyszer nekem kell segítség megkeresem Önöket." Majd fogta és becsukta volna az ajtót, de még visszalépett: "Higgyék el, ez hosszú folyamat, kitartást és sok erőt kívánok!" Megkaptuk az elérhetőségeket, ha valami lenne és a budapesti orvosok nem értenének hozzá, vagy nem tudnának mit tenni - bár mindent egyértelműen leírtak a zárójelentésembe - akkor nyugodtan felkereshetem őket. Ha úgy adódna, akkor pedig Pécs városa szeretettel vár minket továbbra is. Hihetetlen volt számomra, hogy ilyen emberségesek Pécsen az ottani dolgozók. Természetesen nem jöttünk el üres kézzel, hiszen mind a nővéreknek mind a professzornak összeállítottunk egy kis ajándék csomagot. 

Megérkeztek a mentősök, láttam nagy örömömre Tomi is jött velük. Örültem. Örültem, hogy ott van, hogy segít nekem, hogy támogat, hogy segít nekünk. Anyunak segítettek a cuccainkat vinni, előre mentek. Engem két srác áttett a hordágyra. Mentünk volna ki az ajtón, amikor is megláttam a beteghordó srácot, aki épp egy másik kollégájával hozott be valamit. Mi félre álltunk, hogy ők elférjenek. Dömével összenéztünk. Döme köszönt, köszöntem. Majd megszólalt mosolyogva: "Már mész is el tőlünk?" - hirtelen meglepetten azt se tudtam, hogy mit makogtam ki, de nyilván próbáltam valami értelmeset válaszolni. Utána belegondoltam, hogy Döme csak egyszer látott nem többször. Akkor is talán 2 mondatot váltottunk és most, hogy rá egy hétre találkozunk tudja, hogy ki vagyok, kedves és aranyos velem. Csodálkoztam. Most már tényleg minden bizonnyal biztos voltam benne, hogy igen itt számít a beteg. Nem csak darab darab vagy, mint esetleg máshol. Dömének ezúton is köszönöm azt a kedvességet, amit kaptam tőle is. 

Indulás vissza Budapestre...