A szobatársam valóban egy középkorú hölgy volt, akinek az egyik lába hiányzott, mű lába volt. Viszont ő most a rehabilitáción nem a lába miatt volt bent, hanem a karjával. A hétvégére hazamehetett, mert ő járóbeteg volt. Emlékszem egy taxis jó barátja volt, aki ha kellett ment neki bevásárolni, illetve ő volt, aki jött érte és hazavitte. A hétvége a szokásosan telt számomra. A Pécsen kapott jókedv szerencsére nem múlt el nálam.

Elérkezett a hétfő, amikor is tudtam, hogy ismételten a régi kezelőim fognak tornásztatni. Mindenkinek feltűnt, hogy végre nem sírok, hanem jó kedvem van. Nem tudták mire vélni, ahogy a későbbiekben sem. Mosolyogtam, csillogtak a szemeim. Elsődlegesen minden kezelőm kérdése az volt, hogy mit kaptam Pécsett, mi történt az egy hét alatt. Nemcsak a kezelőim, de az orvosok, az ápolók is kíváncsiak voltak.

Volt olyan nővér, és orvos is, aki megkért, hogy hasonlítsam össze a két helyet. Mondtam nagyon szívesen, de akkor itt mindenki háborogni fog és mindenki meg fog sértődni, mert őszintén ez a hely a pécsi klinikához képest, sehol sincs. Nem beszélve arról, hogy itt a takarító nő reggel 6 körül jön egyszer kiüríteni a szemetest úgy, hogy ha addig nem ébredtél fel, hát akkor tuti felfogsz, mert a létező összes falhoz képes odavágni a kukát, míg Pécsett azt veszed észre, hogy már el is ment a takarító, ráadásul ott nagyjából óránként benéz és szemetet ürít. S őszintén ez tényleg nem fizetés kérdése, hanem elvi és emberség kérdése. Ha az itteni takarítónőnek százezerrel lenne több a fizetése akkor is odavágná az összes falhoz a szemetest, mert neki ez a stílusa. Ezen pedig csöppet se fog semmilyen fizetés segíteni. Mindenki azzal jött nekem, hogy persze, mert biztos egy klinikának más a finanszírozása, meg mások a fizetések. Mindenki ha jól tudom közalkalmazotti viszonyban dolgozik, tehát olyan nagyon más nem lehet. Az, hogy hogyan bánunk az emberekkel nem fizetés kérdése, hanem emberség kérdése. Ezt az itteniekkel nem nagyon lehetett megérteni. Ha többet keresnének akkor normálisabban szólnának egy beteghez? Kétlem. 

Folytatódtak a gyógytornáim. Talán kicsit jobban tudtam hajlítani a térdem, jobban húzni a lábam és talán kezdem kevésbé érezni a szám körül, a kezeimben a zsibbadást, bizsergést. Az "Adonis"-om szerint is javultam. Lehet tényleg még a végén a nyakába fogok ugrani ha újra járni fogok?! (El kell árulnom, hogy még ez nem történt meg, pedig tudva tudván december 3-tól otthon és hát úgy, ahogy de járok. Viszont ami késik az nem múlik. Tehát vigyázat, előbb-utóbb ugrom!) :) 

Hála a pécsi gyógytornászomnak, Vikinek, az itteniek végre átprogramozzák a kezeléseket. Ugyanis Viki megállapította, hogy rosszul tornáztattak eddig. Neki köszönhetően most már egy-egy kezelés között minimum egy óra szünetnek kell lennie, mert a betegség még akkut részben, hogy gyulladásban van a testem, és hamar elfáradok, azt pedig nem lenne szabad, ha egymás után jönnek a tornák. Természetesen a cél, hogy nap végére elfáradjak, de nem az első kezelés után, hogy a többiek már ne tudjanak velem mit kezdeni. Közben megállapították, hogy fogytam, ami jó, mert ha újra lábra kell állnom, akkor legalább kevesebb súlyt kell elbírnom. Én is örültem, mert a betegség előtt le szerettem volna adni vagy 10 kg-t, igaz nem feltétlen így ilyen módon. Megbeszéltük az orvosommal, hogy a cymbalta mellett, a B vitamin mellett jó lenne a D vitamint is elkezdeni szednem (természetesen ezt a külföldön élő rokonaim tanácsolták), mert egész nyáron nekem a napsütés kimaradt az életemből. A végén tényleg annyira fitt és egészséges leszek, hogy majd pályát módosítok és elmegyek modellkedni :) 

Talán ekkor volt az, hogy a barátaim egy része még lement Balatonra pihenni kicsit. Bár nem volt teljesen olyan fürdéses idő, mégis legalább jól érezték magukat. Emlékszem ahogy mesélték a telefonba, hogy hol voltak, most hol vannak és milyen jól érzik magukat kicsit megkönnyeztem. Tudtam nem sírhatok, abból már elég volt 2 hónap. Viszont igazán szarul esett, hogy én idén sehova se tudtam menni. Kórházból kórházba, vizsgálatról vizsgálatra. Annyi időt töltöttem a napon, amíg a szobából levittek a mentő autóhoz és ott beraktak. Rendesek voltak mindig a mentősök vagy a betegszállítók, mert hagytak egy kicsit a napon, hogy élvezzem annak melegségét, erejét. De nyilván nem fél órákat, meg órákat. A napsütésekből jutott fél perc, egy perc ilyenkor és nekem ezzel is meg kellett elégednem. 

"Szar néha szembesülni h beteg vagy s emiatt nem tudsz eljutni helyekre, eseményekre, személyekhez, nem tudsz úgy működni ahogy egy egészséges. Ha belegondolok, h még mennyi idő kb sírnék. De tudom h meggyógyulok egyszer...egyszer újra fogom élni az életem. Mindenesetre van amit be lehet pótolni és van amit már nem, vagy nem biztos h be tud az ember."

Ezt a mai napig így is gondolom. Azokat az elmulasztott pillanatokat már nem fogom tudni bepótolni. Persze mindenki mondhatja, hogy ezentúl is bármikor le fogok tudni menni a Balatonhoz, hogy az idén betervezett Mallorca-i utazást ahova barátnőm végül mást vitt magával is be tudom pótolni, hiszen élek és még bármikor el tudok oda is utazni. Nyilván, de az már nem olyan. Nem olyan, mintha most velük átéltem volna mindazt, amit ők. Nyilván el tudunk menni Mallorca-ra, de nyilván mikor kap az ember ugyanolyan lehetőséget, amit idén kaptam volna?! Nyilván le tudok menni majd a Balatonhoz idén nyáron a barátokkal, akik nélkülem voltak, de azt a pillanatot, a jelen pillanatát nem tudom újra élni. Az nélkülem történt. Ezt nagyon nehezen akarják az emberek megérteni. 

Időközben rájöttem, hogy Budapest egészségügyi szinten egy nagy vicc Pécshez képest:

• Az első nap jön az orvosom, aki ezen az oldalon belgyógyász és nem neurológus. Aranyos, kedves, sokkal jobb, mint a túloldali orvosom volt. Mégis ahogy én is csodálkoztam, hogy miért hozzá kerültem (utólag nem bánom), ő is csodálkozott és nem érti, miért nem az eredeti orvoshoz kerültem vissza. Mondta, hogy majd még eldöntik ki lesz a kezelő orvosom. Végül is csak 5 napja vagyok már újra a rehabilitáción és azt sem tudom ki az orvosom.
• Valakinek leesett a vércukra, a nővér egy másik betegtől kér szőlőcukrot...
• Jelenleg a rehabnak nem volt L-es méretű pelenkája, emlékszem jöttek kölcsönkérni tőlem. Egész épületben nem volt, így nem tudták a betegeket pelenkázni, már akinek ilyen méret kellett...
• A kesztyű is elfogyott a hétvégére, valami óriás méretű fehér kesztyű volt talán, ami mindenki kezéről leesett...
• Volt, hogy a nővér hívó zárlatos lett azon az oldalon (kivétel ugye az enyém, mert az kapucsengő - na ilyenkor jól jön, ha te nem vagy egyszerű esett) így minden beteg csak kiabálni tudott, neked meg élmény volt hallgatni :) 

A szobatársam se volt semmi. Hamar rájöttem, hogy mi hasonló lelkek vagyunk, hasonlóan nagy szánk van és hasonlóan meg tudunk jegyezni dolgokat. Így most néhány tőle származó aranyköpés:

• Az óra 20:54-et mutat. "Most ébrednek az emberek, eddig olyan csend volt, hol voltak?"
• "Milyen rendes ez a nővér, most hogy bejöttek a szúnyogok lekapcsolja a villanyt, hogy ne találjanak ki."
• "Szét van szórva az ember, olyan nehéz megtalálni, mint a forintot. Csak győzd megkeresni."
• Valaki beszél a telefonba: "Előbb a kutya fürdik aztán a gyerek?!" - mire a szobatárs: "...sőt ha ha van a patkány is" 

Azt hiszem röhögésben nem lesz hiány ezentúl sem. S a jó kedvem továbbra is meg fog maradni, na ezt nektek, 2 hónap sírás után megnézhetitek, ahogy tudok nevetni is, na nem mintha azért, mert bármi is változott volna itt, hanem mert tudom, és a szemem előtt csak a pécsi professzorok, orvosok pozitív hozzáállása lebeg. :)