Hétvége fele nem tudni miért, de csak egyetlen magyar dal refrénje járt a fejemben, ez pedig nem volt más, mint a régi Republic együttes A csend beszél tovább című száma. Talán már éreztem egyfajta változást előre, vagy búcsúzást, de semmi más nem járt a fejemben csak a refrén. 

Készítettünk egy kis videót, ahogyan fekve az ágyon a lábamat szét tudom nyitni és össze is tudom zárni. Ez azért is volt lényeges, mert a korábbiakban nem tudtam megcsinálni, ugyanis a lepedő egyfajta súrolási felületet adott, amin nem csúszott a lábam és nem is tudtam megemelni annyira, hogy a lepedőn csúsztassam. A felvételt a magán ápolóm bevitte a Szent László kórház neurológiai osztályára megmutatni a volt kezelő orvosaimnak, igaz mikor sikerült velük konzultálnia, addigra már többet is tudtam, minthogy a lábamat szétnyissam és összezárjam. Talán ekkor hallottam vissza először azt, hogy még a végén tényleg újra fogok tudni járni. Ugyanis mára már elmondhatom, hogy egyetlen budapesti orvos sem hitt benne, ők azt hitték a rehabilitációm abból fog állni, hogy örök életemre megtanulok kerekesszékben élni. 

Eljön a pénteki nap. Szobatársam járóbetegként ismételten hazamegy, én meg azon gondolkodom, hogy ha ő nincs kivel fogok én jókat röhögni, hülyülni és beszélgetni?! Többször elgondolkodom azon is, hogy egy-egy betegség független az enyémtől, mennyire össze tud hozni embereket, és mennyire el is tud választani egymástól két embert. 

Közben rátaláltam teljesen véletlen egy másik magyar dalra, amiből a refrén szintén megragadott:

"Ha a vonatok indulnak
Ha a jó napok elmúlnak
Rideg helyeken száguldva ájultan.
Akárhova visz LESZ ÚJ nap
A gonosz oda már nem nyúlhat
A szíved gyertya mit elfújnak de meggyullad."

Sokszor meghallgattam, míg a rehabilitációm folyt. Nem negatív értelemben fogtam fel, hanem pozitívan értelmeztem, hogy igen mindig lesz új nap, mindig hozhat valami újat, és ott él bennem a remény, hogy igen meg fogok gyógyulni. Hogy bár lehet elveszítünk magunk körül embereket, de jönnek újabbak, olyanok, akik igazán megérdemlik, hogy a barátjuk légy. Akik szeretni fognak, elfogadnak, és tisztelni fognak azért, amit véghez viszel. Bíznak benned, támogatnak, és nem hagynak ott téged, mondván beteg vagy, már nem kellesz. Sajnos ahogy elnézem a mai világot kevés ember van, aki akár tűzbe tenné a kezét valaki másért. Inkább könnyebb azt az utat választani, hogy ha már probléma lépne fel, vagy konfliktus, akkor hagyjuk az egészet a francba. Minek szenvedni? Elárulom egy kapcsolatban, és legyen az egy baráti, vagy magánéleti nincs olyan, hogy teljesen idilli és zökkenő mentes legyen. Talán egyik közösségi oldalon láttam sokat megosztva azt a képet, ami inkább magánéleti kapcsolatra utalt, hogy régen bizony megjavították, ami elromlott, nem pedig kidobták. Nos igen, azt hiszem a mai világ sajnos az utolsóra jellemző. 

Következő hét elején már ki szeretnének ültetni kerekesszékbe, hogy legalább a fizikoterápiás kezelésekre lemenjek, mert a gépet mindig nem tudják felhozni, illetőleg van nagyobb gép, amit meg képtelenség minden nap hurcibálni. Ezt érdekesnek találtam, mert az éppen aktuális betegszállító, akiben még csak-csak megbíznék, szabadságon volt, helyette volt egy számomra fura fazon, akiről meg azt hallottam, hogy jobb, ha ő nem ültet engem sehova. Na gondoltam is, hiper szuper, megint egy olyan ember, akire mások se bíznák az életemet, akkor én magam hogy bízzam. Az "Adonis"-om, mindig délutánonként van bent, ergo ő se tud kiültetni, néhány nővérből se nézném ki, hogy az én durván 65 kilogrammomat fogja majd áthelyezni egyik helyről a másikra, valamelyiknek pedig én nem engedném, hogy hozzám érjen. Szép kis feladat vár rám hétfőn. Az emberben benne van, legalábbis nálam mindig is bennem volt, hogy féltem a változásoktól, főleg ami a betegségemet illeti. Pécs után már ez nem volt bennem, mert tudtam, hogy meggyógyulok, tudtam, hogy a saját érdekeimet kell néznem, ami nekem jó a betegség alatt, és inkább röhögtem, ha valami számomra elképzelhetetlen őrültséggel álltak elő az emberek.