Tudni kell, hogy minden kéthetente nagyvizit hétfőnként, és minden szerdán van egy team értekezlet a kezelőimmel. Itt általában megbeszélik mennyire aranyos vagy nem aranyos beteg vagyok, és miket tudok, mennyire fejlődik az ember. Szerencsére Pécsnek, a javulásom elindult és ez a későbbiekben se lesz másképp. Igyekeztem Pécs után mindig arra törekedni, hogy senki, de senki ne tudja úgy elvenni a kedvem, hogy sírás legyen a vége, ne dühöngjek sokat egy-egy szegénységi bizonyítvány megnyilvánulásánál, mert az bizony hat ránk, s nem szeretnénk, ha vissza esnénk. 

Jelen esetben épp pozitívan vélekedtek rólam kivételesen az emberek. Mindenki elégedett volt, részben mindenki magának könyveli el a sikereimet, de egy valamit el kell árulnom és mai napig tartom is a véleményemet, ahogyan a szobatársak is ezen véleményen voltak, illetve a barátaim is. A lehető legjobb, ami történhetett, hogy lekerültem Pécsre. Ott tudták adni a lelki megnyugvást, és őszintén hiába volt itt 5 kezelőm, mégis azt, ahova eljutottam, meg ahogyan elsődlegesen igazából csak egyetlen kezelőmnek és a két magán gyógytornászomnak köszönhetem, illetve a vége felé még egy kezelőnek. Tudom mindenki magáénak akarja a sikereket, de el kell szomorítanom mindenkit, nem a ridegségtől, nem a követelményektől, az elvárásoktól a szigortól álltam lábra. Lehet az is benne van, mert ahogyan az egyik nővér jellemzett a "csakazértismegmutatom" makacsságom mindig is előre fog vinni. Az igazságérzetem pedig hajthatatlan. :) 

Ilyen hosszú idő után az ember úgy véli, és én is amondó voltam, hogy jelen helyzetemben a munkahelyem a rehabilitációs központ. S ahogy lenni szokott egy munkahelyen, vannak akikkel jóba van az ember és vannak akikkel nem. De mint tudjuk már, nem vagyunk nutella, hogy minket mindenki szeressen. Nem kell, lehet utálni is, csak azt csendben, mert holtra nem érdekel bennünket :) 

Időközben egy-két kezelőmmel megbeszéltük, ha teljesen felépülök majd elmegyünk romkocsmázni. Már várom azt a pillanatot, igaz jelen itthoni helyzetemben miért is nem lepődöm meg, hogy ismét csalódtunk még a jó fej kezelőim közül is néhányban. Mindegy, az ígéretemet majd így is állom független jelenleg mit gondolok és kiről. 

Egy kis szösszenet a saját naplónkból:

"Fáradt vagyok. Jó volt a tegnapi nap, de egyben elfáradt a szervezetem. Az éjszakát is átaludtuk. Jó fej szobatársat haza fogják engedni. Ismét egy búcsú ismét de javu...Úgy érzem ma nincs az a plusz erő. Lehet most kéne újra Pécsre menni feltöltődni. Sokat fejlődtem mióta ott jártam; ezt mindenki látja, dicsérnek. Remélem lesz még erőm továbbra is folytatni az utam s ez a nap csak egy kis megálló. Egy biztos ahogy kapjuk az erőt úgy el is vehetik. Befolyásolhatják hangulatunkat, játszadozhatnak érzelmeinkkel, stb. De nekünk egy feladatunk van: gyógyulni bármi áron.

Nagypapám, aki nem tud bejönni meglátogatni, kérte h írjak neki pár sort. Igaz ma általános pihenő napot kellett tartanom, mègis eme kérést teljesítettem. Biztos vagyok benne, h ennek a kevésnek is fog örülni. Így egy kicsit gyakoroltuk az írást."

Egyetlen feladatom van, hogy bármilyen próbatételt kapok is az élettől ezek után, mindig legyen erőm tovább haladni az úton. Ha elesnék, és fel kell állnom századjára is, akkor fel tudjak állni újra és újra. Senki és semmi ne tudjon letéríteni. Az élet egy küzdelem, és ha élni akarsz, akkor küzdened kell!

"Akard a hitet magadban, ami megtart, ha zuhannál - akard az erőt, ami megteremti azt. Ha nincs, kérd, hogy megkaphasd"