Pécs után szeptember végét írunk. Ekkora már szembe kellett néznem saját félelmeimmel is. Az elkövetkezendő napok a biztonságról és a bizalomról szóltak az életembe. Amikor tudod, hogy ha szeretnéd, ha nem mindenkinek ki kell ülnöd az ágy szélére, független, hogy egyik másik kezelődből kinézed-e, hogy megfelelően fog-e segíteni vagy se. Feltétel nélküli bizalom contra kiérdemelt bizalom. Őszintén nálam az évek és a tapasztalatok azt igazolják, hogy ne bízz meg senkiben elsőre. A bizalmat ki kell építeni, és mint tudjuk egy másodperc alatt szét is lehet rombolni. 

A bizalom olyan, mint egy tükör: ha eltörik megjavíthatod, de a tükörképen akkor is látod a törést.

Tudtam, hogy lesznek olyanok, akikben nem fogok csalódni, akiknél már kialakult a bizalom és bármilyen feladatot kell megoldanom, még ha fáj is, még ha elsőre nem éppen szeretném is, tudtam 100%-ban fognak nekem segíteni. Ezzel nem azt mondom, hogy esetleg a többiek nem tennék, de mindenki ismeri azt, hogy ha valakiben nem bízol, ha már a kezdetek kezdetektől nem vagytok egy hullámhosszon, és lehet a javadat akarja, de közel se empatikus, legalábbis, amennyire Te szeretnéd. Nem mindenki tudja átérezni a helyzeted hiába dolgozik az egészségügyben. Mások vagyunk, és sokak nem nagyon tudnak a megfelelő hangnemben, stílussal bánni egy-egy beteggel. Tudom, hogy minden egyes próbatétel azért van, hogy sokkal jobban higgyünk saját magunkban, a céljainkban. Muszáj, mert ha már csak egy kis szemérnyi kételkedés is van benned látni fogod, hogy az állapotod nem úgy javul. 

Sose fogom elfelejteni mennyire közel állt (és itt nem kell félreérteni) valaki hozzám, és mára már sehol sincs, pedig tett egy ígéretet. Ő volt az egyik olyan kezelő, akit imádtam. Sokszor összefutottunk, neki meg tudtam nyílni, nem éreztem magam kellemetlenül és a mai napig úgy érzem, hogy bár az élet most elsodort valamiért, de azt a fajta hozzám való jóságát köszönöm neki. Egy kis feljegyzés róla: 

Van valaki, aki átérzi sorsod, aki együtt sìr és nevet veled. Akinek egyetlen érdeke a kapcsolatotokban h lásson felépülni. Nincsenek játszmák, nincs érdekharc. Egész egyszerűen érzed és tudod, ha egészségesen találkoztatok volna ez a barátság akkor is egy életen át szólna. Ránézel s tudod mi zajlik benne, rád néz s tudja mi zajlik bennem. Azt is tudod h nincsenek véletlenek. Így az sem az, h tegnap egyszerre örültünk, hiszen az én lábam ismét jobb lett, s ezzel egyszerre az ő pici fia megtette az első lépést. (2014. szeptember 25.)

Szeptember 25. az a dátum, amit Ő a pici fia miatt sosem fog elfelejteni, én meg azért se, mert megtanultam ezen a napon minimális segítséggel felülni, kiülni. 4 hónap után az első olyan alkalom, amikor ülve mosol hajat, ülve szárítják a hajad, és egyedül képes vagy kibírni azt az x időt, amit fodrászkodással töltesz. Leírhatatlan érzés, mikor nem fekve "ráncigálnak", hogy hajat tudjanak mosni, hogy azon agyalsz hogyan segíts a nővéreknek, hogy nekik is, és neked is jó legyen. Néha kellemetlenül éreztem magam, hogy még ezzel is foglalkozniuk kell, de hát ez is valahol egy normális életfolyamat. 

Házi feladatként megkaptuk az RTT-s kezelőmtől, hogy hétvégén a családommal és az elektromos székkel menjek ki a közeli cukrászdába, a Hópehely Cukrászdába. Úgyhogy meg is írtam tesóméknak, hogy készüljenek, mert Rodeó-rudival (így neveztem csak el az elektromos széket) megyünk rodeózni. Legalábbis gondoltam én...

Az esténk mit sem változott, a szokásos tűkéregetés, egy-egy beteg huppanását illetően. Azt hiszem ezt már kezdjük megszokni lassan. 

Másnap elérkezett a búcsú ideje. Jó fej szobatárs hazamegy végleg.

 

"Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet,
elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat...
Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad,
mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet..."

 

Valahogy emiatt is, meg amiatt, hogy a 4. hónapja, hogy megnyertem ezt a remek betegséget nagyon nem volt jó kedvem. 4 hónapja csak kórházról kórházra, vizsgálatokról vizsgálatokra, megéltem a poklot poklát (legalábbis én úgy érzem), és távol az otthontól a családtól. S az embernek még mindig legyen kitartása, és jó kedve. RTT-s kezelőmmel aznap kimentünk az udvarra, és a hátsó autós bejáraton át kimentünk az épület elé. Amit szerettem benne, hogy Ő is minden hülyeségben benne volt. Rávettem, hogy hozza ki magának a másik elektromos járgányt és menjünk együtt. Legalább a poén kedvéért. Hiszen általában minden olyan monoton, olyan szokásos, semmi élet, semmi vidámság vagy jó kedv ezen a helyen. Látod, ahogy a betegek jönnek mennek, néha egy-egy csapat beszélget, vagy TV-t néz, vagy kint az udvaron napoznak. Tipikusan mindenki csinálja a maga dolgát, de sehol egy mosoly, vagy vidámság, vagy ökörködés, amivel egy kicsit ne a magányba borulnának, ne feledtetnék az egész hely ridegségét. Talán ezért is támadtak mindig valami őrült ötleteim. Feldobni az ottani embereket is, valami történjen már. Mindenki betartja a szabályokat, mintha tipikusan megfelelési kényszer lenne mindenkin. S miért is kéne? Miért ne lehetne jókat nevetni? Miért ne lehetne ökörködni, kicsit feldobni az ottani hangulatot és nem monotonon közlekedni. 

Lényeg a lényegben, hogy rávettem rodeózzunk együtt. Persze én paráztam. Más kint az utcán ezzel a járgánnyal közlekedni és más bent az épületben sík terepen. Volt, ahol néha kértem a segítségét pl. küszöb. Okés értem én, hogy régen ez nem Rehabként működött, de már egy jó ideje az, akkor nem értem miért ne lehetne a küszöbnél minimál rámpát odatenni kintre, bentre. Az épület elején is az a feljáró, na ha ott nem esik el valaki, hát az kész csoda. Miért nem lehetne megcsináltatni normálisan? Vagy ha műemlék akkor engedélyt kérni, elvégre is vannak kerekesszékes emberek is ezen a helyen. Sem Ő, sem én nem mertünk a főbejárat előtti részen felmenni az elektromos székkel. Nyilván ha Ő nem mer, én ugyan nem teszem se magam tönkre, se más eszközét se. Ott lőttünk pár közös képet, hogy legyen emlékem, hála az akkori portásnak és az egyik kezelőnek. "Adonis"-om persze egyből kiszúrt, esküszöm neki röntgen szemei vannak. Mindig mindenhol kiszúrt, ahol nem kellett volna a későbbiekben is. Emlékszem nyílt az ablak és megjegyezte, hogy bár igaz mindenki rövid ujjúban még, mert meleg van és süt nap, nekem akkor is jól be kellett öltöznöm, hiszen légúti fertőzés miatt kaptam el a GBS-t. S látta, hogy csak egy hosszú ujjú pulóver van rajtam. Hol a sapka sál kesztyű?! Valahogy mindig is imádtam, ahogy ilyenkor elkezd aggódni a csupa izom kisfiú :) Valahogy jól áll neki. Sokszor nem hergeltem, de tény mindig kiszúrt, ha számára nem voltam jól bebugyolálva.