Eljött a következő hét. Most írjuk a tizenkilencedik hetet. 19 hete, hogy kórházba kerültem, és elkezdődött velem ez az egész rémálom. Mostanra azt hiszem én is inkább áldásnak érzem, hogy miért, ne kérdezzétek. 

Kaptam egy képet Magditól, az egyik pécsi ismerősömtől, hát azt hittem megkönnyezem, látván, hogy a nyaralásuk alatt is rám gondolnak:

Számomra ezek az apróságok annyira meghatóak voltak a betegségem alatt, hogy képes voltam ilyenkor az egész életemet magam elé pörgetni, a betegség kezdetét újra átélni és sírni, még talán a mai napig. Ezek az emlékek azok, melyeket sosem lehet elfelejteni. Azt, hogy mennyi mindent kaptál az emberektől, hogy kik azok az emberek, akik melletted álltak és a mai napig melletted állnak. Tény voltak és vannak, akik még most is lemorzsolódnak, de egy valamire megtanított a betegség, hogy mindig a saját érdekemet nézzem és ne más lelki bajaival foglalkozzam. Ahogy nekem jó, úgy lesz jó, elvileg is az én életem, amit más nem élhet helyettem. 

Izomláz szerűségem van! Pedig már kezdtem örülni, hogy végre nem fáj semmim. Amilyen mazohista vagyok, a magán gyógytornászom mellé felfogadtam azt a srácot is, aki a hétvégén átültetett. Lehet látni, hogy mennyire fanatikus. Anyu és barátnőm meg is állapította, hogy látszik még fiatal és kihívást jelentenék számára, úgyhogy alkalmazzuk. Elvégre is 5 kezelő mellé 2 magán gyógytornász az még dukál :) Vicces nem? Mindenesetre nekik köszönhetem és az "Adonis"-omnak, hogy lábra álltam. Igaz még a nyakba ugrások elmaradtak, de majd ha 100%-soan meggyógyulok, akkor ígérem mindenki nyakába fogok ugrálni. 

A héten az "Adonis"-om jelezte, hogy állítógéppel felállítanak, hogy szokjam azt a pozíciót is. Igaz ezt az elején össze kell hangolni, hogy legyen segítsége, de reméltem ez nem okoz problémát. Bár igaz azt is hozzáteszem, hogy ezen a helyen az információ áramlás nem biztos, hogy a lehető legjobb. Ami nem tartozik mindenkire, azt végig kotyogja mindenki, ami meg tartozna, arról meg hallgatnak. Érdekes hely ez. 

A motiváció adott volt: Karácsonyra szeretnék otthon lenni. Mindig ez volt a fejemben. Mindig kérdeztem, hogy látják a helyzetem, megvalósítható-e ez a cél. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy még egy "ünnepet" az otthonomtól távol nem szeretnék eltölteni. A végére kezdtem egész jól érezni magam, ahogy gyógyultam, de azért mégse szerettem volna a családom nélkül karácsonyozni. 

"Nem te választod az életedet: ő választ téged. Nem értheted meg, miért jut neked több öröm vagy több szomorúság. Csak fogadd el és menj tovább. Az életünket nem választhatjuk meg, de azt mi döntjük el, hogy mit kezdünk a kapott örömökkel és bánatokkal."

Másnap. Még mindig nem fogom megérteni, hogy mire jó kora reggel felverni az egész házat? Hogy miért nem lehet normál hangerővel bemenni dolgozni? Hogy miért kell azt a nyomorult szemetest hozzávágni az összes falhoz szemétürítésnél? Hogy miért kell csörtetni? Szerintem észre se veszik már magukat az illetők, de ha ők feküdnének a betegek helyén, biztos vagyok benne, hogy őket is sok minden idegesítené. 

Eljött az a nap is, amikor vártam valaki látogatását. Akitől szintén erőt kaptam, még ha tudjuk a jövő sok mindent hozhat is. Köszönöm neki ezúton is, hogy az év eleji eltűnés után most, mikor bajban voltam segített, ahogy tudott, és akkor aznap is mellettem volt. Mellette aznap bent volt az egyetlen örök szerelmem, a keresztfiam. Imádom, ahogy ez a kis töki bejön és képes átrendezni az egész szobát, veri az ágyrácsot, biztos magában pedig azt gondolja, hogy: "kelljek már innen fel és húzzunk el keresztanyu". Az elején még megszeppenve jött be emlékszem, de aztán ő is a vége felé már úgy jött látogatni, mintha tudná: "Keresztanyu beteg és most megyünk jobb kedvre deríteni." Imádom a kis tökit. 

A "nagy" produkció, hogy 4 hónap után felállítsanak a héten csütörtöki napra maradt. Bíztam benne, hogy nem leszek szarul. Minden egyes helyzetváltoztatásnál mondták, hogy érezhetek szédülést, fejfájást, stb. Hiszen mégis csak 4 hónapja fekszem csak az ágyban. Vártam már a pillanatot, hogy csütörtök legyen. 

Őszintén szólva, ahogy kezdtem egyre jobban lenni, előjött a régi énem. Nyüzsögtem, jöttem mentem. Voltak még korlátaim és még a jelen pillanatban is vannak, de valahogy éreztem, hogy már nem bírom azt a sok fekvést. Igyekeztem mindig valahogy helyzetet változtatni az ágyban is. Oldalra fordulni, mocorogni. Aznap kitaláltam, hogy ideje lenne hasra is fordulni, hiszen Pécsett egyszer hasra fordítottak és ott az első nagyon rossz érzés volt. De itt még ezt senki sem csinálta, csak említették. Emlékszem még ott volt a magánápolóm (aki a későbbiekben már nem kellett) és megkérdeztem: Hasra tudsz fordítani? A válasz az volt: Á, inkább várjuk meg az egyik kezelőt. Gondoltam én ugyan meg nem várom, míg valaki lesz szíves szívességet tenni nekem. Addig fészkelődtem, míg önerőből hasra fordítottam magam. Némi kis segítséget kértem a magán ápolómtól, hogy a lábaimat igazítsa meg, hiszen nem nagyon éreztem, hogy minden egyes porcikám jól forgolódott-e velem. Megfizethetetlen kényelmet éreztem! Talán egy pici ugyanennyi segítség kellett a visszaforduláshoz is. Büszke voltam saját magamra! Önerőből megcsináltam, segítség nélkül, mert megakartam fordulni és ment! 

"A sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy a sikeres ember folytatja ott, ahol a sikertelen már beadja a derekát."