Ezen a hétvégén is megtettük a szokásos cukrászda körünket immáron Zsoltékkal. Emlékszem Fanni valami irtózatosan tömény sütit választott. Nem is értettem, hogy bírja megenni ezt egy gyerek.

Talán ez is volt az utolsó nagyobb utam Rodeó Rudival, mert sikerült elintézni másoknak, hogy elvegyék tőlem, és nyert a sima kerekesszék. Mondván nekem abban kell megtanulnom élnem, önállónak lennem. Nem hiszem, hogy nem lett volna mindegy melyikből állok fel, de ez is amolyan még egyet rúgjunk bele érzést keltett bennem. Nem baj, én akkor is meg fogom mutatni, hogy felállok innen, és mindegy milyen eszközt adnak nekem. 

4,5 hónap után újra zuhany alá tudtuk jutni a fekve mosdatás helyett. Két számomra kedves nővér volt az éjszakás, és közölték, hogy Ők bizony áttesznek a fürdetőszékbe/szerkezetbe. Szerettem Őket, és bíztam is bennünk annyira, hogy igen, elfogadom a segítségüket és ám, de legyen. Az első olyan nap, amikor velük "mehettem" ki zuhanyozni, az élmény fantasztikus volt. Mindig is magam elé képzeltem, amikor csak feküdtem, hogy én a zuhany alatt vagyok, ömlik rám a víz, becsukom a szemem, és minden percét élvezem a zuhanyzásnak, mint régen. S ez az álom egyszer valóra vált. Még ha nem is teljesen úgy, ahogyan azt elképzeltük. Hálás leszek Nektek, hogy akkor a Ti segítségetekkel megvolt az első zuhanyzásom hosszú hosszú idő után. Onnantól kezdve tudtam mindig ki az éjszakás, és ha azok az emberek voltak, akik közel álltak hozzám, akkor egyértelmű volt, hogy zuhanyozni indultunk. Általában pedig kétnaponta van a zuhanyoztatás, de volt, hogy naponta is ki tudtak vinni a lányok, mert belefértem nekik az időkeretbe. Az érzés, mintha egy éves koszt mostam volna le magamról, vagy mostak volna le a lányok rólam. Pedig minden nap volt "mosdatás", de nyilván fekvőbetegként a mosdatás valahogy teljesen más, mint amikor saját magad a zuhany alatt vagy. 

Íme a szerkezet, melyre elsődlegesen segítséggel, majd később már magamtól át tudtam ülni:

Eközben a megrendezett rendezvény után úgy gondoltam, hogy akit tudok bevonok a csoportba, mert nekem számított az, hogy tudják az emberek kit is támogattak azzal, hogy részt vettek egy jótékonysági rendezvényen, ahol a bevételt teljes mértékben az oktatók nekem és a családom számára ajánlottak fel. Így tartottam korrektnek, hogy tudják mi történt velem, honnan indultam, abban a pillanatban hol tartok és lássák a gyógyulásom. Lássák, hogy ez nem egy átverés, nem egy kamu dolog, nem egy vicc. Miután Ők is a csoport tagjai lettek sokan ugyanúgy, mint a barátaim, ismerőseim, küldtek számomra egy-egy pozitív gondolatot, látták, ahogyan fejlődöm, gyógyulok, hozzá tudtak szólni egy-egy beíráshoz. 

Most egy levelet idéznék fel, s aki írta fontossá vált számomra a későbbiekben is:

Az elmúlt pár órában végig olvastam a bejegyzéseket (bejegyzéseidet) a kezdetektől. Csak azt tudom megerősíteni, amit már előzetesben hallottam rólad. Hogy egy életvidám, optimista, jókedvű lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy hihetetlen erőre, kitartásra, türelemre, bátorságra volt - és van - szükség, hogy nap-nap után, újra, és újra menj tovább azon az úton, amit a sors eléd tárt. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz, de azt is tudom - persze nálam sokkal okosabbak jegyezték fel - hogy "igazi mélységek után jönnek a magasságok"! Te, pedig nagyon szépen haladsz előre. Gratulálok a téged körül vevő barátaidhoz, és szerető családtagjaidhoz. Hihetetlen kincs, hogy ők vannak neked! Biztos vagyok benne, hogy sok erőt merítesz belőlük. Az kívánom neked, hogy mielőbb gyógyulj meg, és végig tudd megőrizni a humorodat, és a jókedvedet. Ja, még valami: szuper a járgányod, de a mocis képek jobban tetszenek. Ha nem veszed tolakodásnak, akkor személyes ismeretségünk hiánya ellenére is sok puszit küldök neked, és hatalmas öleléseket!

Vasárnap a testvérem ismerősei, új barátai látogattak meg. Számomra idegenek, olyan emberek, akik hallottak rólam, tudták, hogy a testvérem jár be hozzám rendszeresen, és érdeklődtek irántam. Kitalálták, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, és ha lelkizni szeretnék, egy páran bejönnek hozzám. Örültem az ötletnek és vártam őket. Ekkor ismét belegondoltam, hogy hihetetlen milyenek az emberek. Az, aki anno a társad volt, sehol nincs már az életedben, még egy egyszerű ígéretet sem tudott teljesíteni, és azt sem tudja megkérdezni, hogy vagyok. Olyan barátnak hitt emberek, akikről azt hittem, hogy számítok valamit, bármit szintén sehol nincsenek, helyette számomra idegen emberek jótékonykodnak nekem, és jönnek be meglátogatni, hogy nekem jobb kedvem legyen. Nem furcsa ez a világ kicsit? Vajon még miket tartogat nekem ez a világ? Milyen tanulási folyamatokon kell átmennem még? :) 

Hétfői nap a szokásosan telt el. Délután volt alkalmam találkozni Ádival, akivel kimentem a kertbe, és Heni is ott volt velem. Közben a friss levegőn megvártuk testvéremet, majd felmentünk, mert addigra már tele voltunk szúnyogcsípésekkel. Belegondoltam, hogy a következő héten van a 4 napos ünnep. Ami számomra azt jelenti, hogy 4 napig semmi sem fog történni, hacsak a saját magán gyógytornászaimat nem kérem meg, hogy jöjjenek és tornásztassanak, mert ki lesz halva az épület. Minimális személyzet lesz bent, csak az épp szükséges, de nem éppen az elégséges szerintem. Még azt is kiírtam a csoportba, hogy bár utálok kimenni az utcára ilyen állapotban, és minden huppanást megérezni a magyar utakon, de akár hajlandó leszek 4 napig kijárkálni hosszabb távokra (akkor még nem tudtam mikor veszik el tőlem Rodeó Rudit) is, csak legyenek látogatóim. 

A hétfői nappal újra visszarázódtam a hétköznapi rehabos életembe. A már ismerős egy beteg lehuppan, a másik jajgat, a harmadiknak más baja van. Jó lesz vigyáznom mennyire kezdek el ficánkolni, és mozgolódni, mert a végén még én is véletlen leesem az ágyról. Aktuális szobatársam adott pár nővérnek hozzáillő becenevet, egymás között a kapott beceneveken beszéltünk róluk, hiszen azt már nem egy beteg tapasztalta, hogy itt még a falnak is füle van. 

Aznap este a következő kérdéseket kaptam meg az egyik esti nővértől:

• A lány beteg vagy hozzátartozó?
• Hallom tegnap zuhanyoztál.
• Jött masszírozni XY? (sosem fogok nevet leírni, csak a barátaimét) 
• Azt nem kéne onnan kihúzni? 
• Az nem a TV-hez tartozik?

Ugye érti mindenki, hogy csupa olyan jellegű kérdés, amit kétlem, hogy neki a munkaköri feladatához szükséges lenne tudni. Ez az én magánéletem, ahogyan ez a blog is arról szól, amit én ezzel a betegséggel átéltem, egy beteg szempontjából leírva, és maga a betegség bemutatása, annak fejlődése és a gyógyulás útja. Nem véletlen nincsenek konkrét nevek, vagy kitalált nevek. Nem a nevek az érdekesek ebben, hanem az emberség, a hozzáállás, a szakmabeliség, a szakértelem és még sorolhatnám.