Közeleg az időpont, melyet a volt oktatóim lefoglaltak a jótékonysági rendezvényre. Titkon mertem remélni, hogy ki tudok menni én is, és velük lehetek. Ha már egyszer miattam szervezték meg, jó lett volna ott lenni. Tudtam, hogy egyre inkább közel vagyok ahhoz, hogy kint lehessek. Néhány kezelő tudott erről, és az ottani neurológus doktornő is, aki úgy ítélte meg, hogy miért ne lehetséges?! Ebben a reményben ringattam magam valahol. Mondtam is, hogy ha nem is végig, de én akkor is megpróbálok kimenni az eseményre, ha csak tíz perc, legyen tíz perc, de el tudom mondani, hogy megcsináltam. Elkezdődött tehát az a hét, melynek a hétvégéjén a csajok létrehozták a Jótékonysági Zumba party-t számomra.

4 hónap után reggel 8-ig aludni, hogy nem csipognak az intenzíven lévő gépek, hogy a rehabon nincs balhé, és a jajgatás, valamint én sem szeretnék kipurcanni megfizethetetlen. Az ilyen napok voltak számomra az "ünnepek". Ezen a héten megtanultunk az RTT-s kezelőmmel egyedül átülni Rodeó Rudimba, a konduktorommal pedig megtanultuk hogyan tudnék felöltözni egyedül. Ezeken lehet egyes emberek jót röhögnek, de olyasvalakinek újra kezdeni mindent, aki totálisan le volt bénulva, nem egyszerű. Számtalanszor kellett kreatívnak lennem. Arra is rájöttem, hogy ha nincs nálad cipős kanál, bot, vagy bármi, de van például egy rajztáblád, akkor azzal meghosszabbíthatod a kezeid, és máris le tudod tolni, gyömöszölni a nadrágod. 

Az "Adonis"-om kisajtolta belőlem, hogy rendes kerekesszéket hajtsak. Emlékszem utáltam azt a napot, amikor az akkori gyógytornászom kitalálta ezt. Volt egy olyan érzésem, hogy bár van öt kezelőm, ebből egy az aki teljesen ki van vonva a forgalomból, az a masszőr. Ő nyilván "csak" masszíroz, nem avatták be szinte semmibe. Így tehát van egy egyéni tornám az "Adonis"-ommal, van egy RTT-s foglalkozásom, egy konduktorom és egy gyógytornászom, akiknél az volt az érzésem, hogy imádnak egymással szembeszállni. Mintha valami versenyzés lenne köztük, ki mit csináljon velem. Hiszen nagyjából mindenki mást mondott nekem. Teljesen nem tudták magukat összehangolni néha. Az egyik ezt állította, a másik megcáfolta, szerinte nem úgy kell. A beteg meg ilyenkor, mint egy pin-pong labda sodródik ide-oda. Utáltam ezeket a pillanatokat. Nem egyszer kértem döntsék már el, hogy egyrészt ki mikor jön, ne legyen fennakadás, alkalmazkodjanak egymáshoz, és hogy akkor mégis milyen ütemben haladjunk. Szerencsére később kaptam másik gyógytornászt, akivel úgy éreztem jobban is ment a kommunikáció. Akkor vált talán igazán csapattá a csapat. Addig néha káosznak éreztem az egészet. 

Délután megtörtént ismét az állás, talán 10 perc volt összességében. Mindenemet éreztem. Viszont vissza kell szoktatni a szervezetem, hogy állok, hogy járok. Újra meg kell tanítanom, amit már 28 évvel ezelőtt elkezdtem. 

Nem tudom ki hogy van vele, de ha valamit meg tudtam már csinálni és annak nagyon örültem, akkor azt a későbbiekben saját határaimat feszegetve újból és újból meg akartam csinálni. Így miután megtanultuk segítséggel hogyan tudok egyedül átülni Rudiba, délután meglátogattam Ádit és ezt innentől kezdve rendszeresítettük is. Igaz általában mikor meglátogattuk Őt, Ő csak aludt, mert mi mást is tudott volna ezen a helyen csinálni. Ádiban azt bírtam, hogy hasonlított egy nagyon régi és közeli barátomra Sancira. Totálisan Őt láttam magam előtt, a gyerekkori énünket. Ahogyan Ádi csajozott, szinte minden emlékeztetett rá. A tanács: regisztráljak én is egy ilyen fajta "ismerkedős - társkeresős" oldalra és meglátom hamar eltelik a bent töltött idő. Gondoltam nem rossz ötlet, csak én már kinőttem ebből, és öreg vagyok én már bohócnak. Valamint ahhoz, hogy egyel több hülyét ismerjek meg, nekem nincs szükségem eme oldalakra :) 

Megpróbálkoztunk az első négykézlábas produkciónkkal is. Hihetetlen mennyi erőt kell kifejteni olyan mozdulatokért, melyek egy egészséges embernek természetesek. Egy egészséges ember nem gondolkodik, hogy az íróasztalában található fiókot mekkora erővel mozdította meg. Nem gondolkodik azon se, hogyan kell kihúzni egy fiókot. A betegségem nekem erről is szólt. Hogyan tudom megoldani az újabb és újabb feladatokat. Mennyi erőt fektetek bele. Nagyon sokszor voltam az elején dühös az ottani ért sérelmekért, és úgy éreztem, hogy a falhoz vágnék bármit, akkora volt bennem a düh. Persze aztán ráeszméltem, hogy igazából bármit is szeretnék eldobni a falig ahhoz előbb a kezemet fel kéne tudni emelnem. Ez a düh néha jól jött, néha pontosan a düh tudott előre vinni, hajtani. 

Kipróbálhattam milyen lenne járókerettel felállnom. Ez viszont még nem ment. Mégis állítógép nélkül álltunk, még hozzá az "Adonis"-om segítségével. Talán az egyetlen pasi abban az intézetben eddig, akiben 100%-ban meg tudok bízni. Tudom és kezdem megérteni, hogy mit miért tett, tesz. Fura újra állni, de élvezem, minden percét. Szóltam, hogy fáj a térdem, nem kaphatnék-e rá valamiféle pakolást, mert azt egyébként nagyjából minden szobatársam (idősebb korosztály) kapott. Gondoltam, ha már ez is ingyen van, akkor olyan nekünk is kell. Tudom tipikus magyar mentalitás. Félretéve a viccet, miután hallottam, hogy fájdalomcsillapító hatása van annak a pakolásnak, gondoltam az még jó lehet nekünk is. Szerencsére a mostani orvosom nem ellenkezett semmi ellen, ha valamit kitaláltam, és csak később egyszer kerülök vele összetűzésbe. A másik oldalt valahogy mindig azt éreztem, hogy bármit mondtunk csak az ellenkezés jött. Minek az nekem? Á, dehogy. Itt először féltem, hogy mi lesz velem, de sokkal jobb az orvos (kivétel, hogy a szememet nem vette észre, és a későbbiekben lesz egy nézeteltérésünk), mint aki Pécs előtt volt. Talán lehet értelmesebb is, de ez szuverén vélemény, senki se sértődjön meg ezen, nem bántás. 

Esti attrakció: Néha ki fogtunk olyan nővéreket, akiket nem tudok hova tenni, de őszintén. Ilyen volt ez az este is, aki a mellettem ülő Ádira azt hitte, hogy látogató, majd ki akarta tessékelni úgymond tőlem, hogy nem fogják kiengedni az épületből, mert zár óra lesz nemsokára. Nem tudom, ha valaki egy őszi évszakban, zokni-papucs-rövidnadrág-rövid ujjú pólóban és mankóval van mellettem este fél 9 tájt, az tuti látogató lehet. A barátnőmet pedig, aki totálisan az évszaknak megfelelő ruházatban van bent mellettem pedig hiszi betegnek. Valami nincs rendjén itt. Fordítva működik a világ?! Én általában igen, ezt aláírom, de valahogy számomra ezen megnyilvánulása az illetőnek felettébb nem volt logikus és érthető.

Megkapom a várva várt pakolást, mely az alábbiakból áll: krém, gézlap, nylon, fásli. Jön hozzá az utasítás is, hogy semmit se dobjunk ki, mert nem adnak másikat. 1. Amúgy se tudunk elmenni a kukához. 2. Éljen a tisztaság és a higiénia. Hurrá. Tény erről nem a nővérek tehetnek, de jesszusom, hogy ne legyen másik gézlap, vagy nylon?! Szánalom. 

A hétvége közeledtével láthattam, ahogy Ádi állapota egyre inkább javul. Mankók nélkül. Örültem nagyon, és egyben szomorkodtam is. Megkedveltem Őt, örültem, hogy van egy fiatal rajtam kívül és ha így halad akkor majd tőle is meg kell válnom, ismét búcsúznom kell valakitől, akit megszerettem. Kis keresztfiamat délután felvittem hozzá, imádták egymást és Ádi beígért neki labdát, meg sípot. Még nem kaptuk meg de remélem itt is ami késik nem múlik :) Kis tökim élvezte, hogy az ölembe van és Rodeó Rudival repesztünk a folyosón, bár a végére kezdett nyűgös lenni. Estére pedig Ádám szanaszét vert UNO-ban. Nekem nem a kártya volt a fontos, hanem az Ő társasága, hogy van kivel elütni az estémet. Mit érdekelt, hogy ki nyer. 

Elérkezett a pénteki nap, mikor is vártam volna, hogy beleegyezzenek abba, hogy kimehessek a nekem szervezett jótékonysági rendezvényre. Pécs óta nem sírtam, de amit sikerült elérniük aznapra, ahhoz szívből gratulálok. Nem sír a beteg? Ó nem gond, elintézzük, tiporjunk a lelkivilágába egy kicsit. A kezelőim tudták mit jelentene, ha részt vehetnék az eseményen. Egy kicsit kimozdulhatnék a négy fal közül. Tudták, hogy megy annyira az ülés, hogy részt tudok venni. Persze mindenhol vannak az embernek jó akarói. Nyilván ha úgy adják elő, hogy: "Úristen nekem milyen sokat kellene ülnöm", és nem úgy, hogy "Jó lenne végre, ha ez a lány kicsit világot látna, próbáljuk meg és adjunk egy esélyt neki és magunknak" - még szép, hogy az intézmény vezetője nem fogja támogatni az ötletet, és nem enged sehova. Hiába az elintézett magán mentő, magán orvossal, magán ápolóval. Nem számított volna, hogy mennyiért visz el a magán mentő, mennyit kérnek el, kint szerettem volna lenni, olyan emberek között, akik ismernek, szeretnek, szívből csinálják azt, amit csinálnak.

Ezúton is szívből kívánom, hogy csak egyszer, egyszer az életben érezze azt az összes "jó akaróm" amit én akkor aznap. Ha ez kell, ha harc, hát legyen az. Egy jellemvonásában igazi kos jegyű embernek nem kell kétszer mondani. Ez kell, a sírásom, hát akkor most ismételten örülhetett mindenki. S remélem a mai napig örül, hogy ezt valaki elérte az én életembe. Bízom benne, hogy sikerült ezzel a kellő örömöt kifejtenem annak, aki ezt szerette akkor ott elérni. Az ügyeletes orvos annyiban rendes volt, hogy még egy próbálkozást megtett, de esélytelen volt a helyzetem.

Kaptam annyi "ultimátumot", hogy választhatok a biztos "nem", vagy a másik biztos "nem" között. A feltétel ugyanis az volt, úgy mehetek ki a rendezvényre, ha magam oldom meg az oda és vissza szállítást, de ha bármi történik velem, az intézmény nem fogad vissza. A hülyék a túloldalon vannak gondoltam. Mindenki gondoljon bele az én helyzetembe. Amúgy is én vagyok a szókimondó leányzó, akit nem sokan kedvelnek ezért. Ha azt választom ki vitetem magam valahogy (mert ezt el tudtam volna intézni), és történik saját hibámon kívül egy baleset, ahol lesz rajtam egy karcolás, már nem fog visszavenni az intézet. Hogyan bizonyítom benne, hogy az a vörös folt, ami akkor mondjuk a lábamon volt, az valóban ott volt és nem azáltal keletkezett, hogy elengedtek az intézetből. Furfangos, nagyon is. Ennyire "hülye" meg nem vagyok, hogy ilyenbe belemenjek. A szobatársam, a szobatársam rokonai mind mondták, hogy vigyázz, mert ez arra megy ki, hogy ha bele is egyezem, akkor nem fognak visszavenni. Ergo nem csak nekem volt "üldözési" mániám, ha ezt annak lehet hívni, hanem minden más embernek is. Tudtam bármennyire is fáj, bármekkora lelki törést is okoztak ezzel, nem engedhetem meg, hogy elvérezzek ebben a csatában. Fájt, hogy nem lehetek ott másnap a nekem szánt rendezvényen. 

Nem elég, hogy a kora reggelem így kezdődött pénteken, hozzá társult az is, hogy valaki, akiben megbíztam, akit az első perctől kezdve a barátomnak tekintettem, most csalódnom kellett benne. Ádival megüzentem, hogy szóljon nem megyek kezelésre, nincs kedvem, ez egy elcseszett pénteki nap volt. Azt tartja a mondás, ha valaki pénteken sír, vasárnap nevetni fog, már csak ezzel tudtam magam vigasztalni. Anyu is szólt a kezelőmnek, hogy a reggeli fizikoterápiát kihagyom, mert sírok és valljuk be őszintén ki szeretné, ha valaki így látná. Megint a "hisztis" beteg, holott ez egyáltalán nem így van. Ádi nem hagyta annyiban, lejött és mondta, hogy ha mást nem ő fog átültetni abba az "Istenverte" székbe, és igenis menjek kezelésre, ne sírjak, nincs értelme, és mindenki "baszódjon meg", az Ő szavaival élve. Már - már kirángatott az ágyból, hogy öltözzem, Ő addig vár. Megtettem, tudtam pasival inkább jobb, ha nem ellenkezik az ember. Aznap az RTT-s kezelőm is mellettem állt. Vele tudtam lelkizni, megértett engem, legalábbis ameddig az intézetbe voltam, addig úgy éreztem. 

Mondanom se kell, hogy a sok sírástól megfájdult a fejem, alig ettem, és utáltam a "jó akaróimat". A napomat a keresztfiam, a rokonaim, barátaim, a szobatársam, az rokonai, és Ádi tudta kicsit feldobni. Mindenki másnak azt akartam megmutatni, hogy ha ez kellett, ha belém akartak rúgni, hát egyék meg amit főztek.

Sose fogom megérteni miért jó lelki fájdalmat okozni egy betegnek.