Ez a kis motivációs szöveg a napokban jutott el hozzám és nyilván nem véletlenül, merthogy az életünkben semmi sem történik ok nélkül. S jót mosolyogtam két ponton: "próbálkozni ér" - "bénázni ér". Utóbbinál belegondoltam, mennyire vidáman kuncoghatnak a jelenleg is velem foglalkozó edzőim a jelenlegi bénázásaimon. Mert vannak. Hiába mondják, vagy próbálnak bíztatni, tudom, hogy bénázom. Néha zavarba ejtő. Most is történt egy ilyen, tudtam, hogy nem megy, nem tudom megcsinálni, hiszen látom, de próbáltam, és kértem, hogy inkább hagyjuk. Persze nem hagytuk, mert bíztatott engem Ő. Látni, hogy valami nem megy, hogy még bénázom, néha kellemetlen dolog. Itt jön ki az, hogy türelmetlen vagyok saját magammal szemben. Eljutottam egy szintre és én onnan már kettőt ugranék tovább. Hiszen ha már tudok egy szinttel feljebb menni, akkor miért ne mehetnék kettő szinttel feljebb hirtelen. S rá kell jönnöm, hogy nem, nem lehet. Mindent a maga sorrendjében. S ez naponta lejátszódik bennem. Bármennyire is tudom, hogy kellemetlen saját magamnak a bénázás, el kell fogadnom, hogy ez hozzá tartozik. Be kell látnom, hogy nem lehetek ezen a téren sem tökéletes. Tökéletes nincs tudom, de én mégis úgy gondolom nekem annak kéne lennem. Elvárás. Ezt érzem. Holott nem éreztetik, tudom, hogy nem úgy éreztetik velem. Mégis én ezt érzem. Mégis, ha valamit látok nem úgy megy, ahogyan megmutatták már azt érzem kevés vagyok. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Magammal vívódom. Tisztába vagyok vele, hogy egyik edzőm se fogja felróni nekem, ha bénáztam, ha nem ment. Ők látni akarják, hogy megpróbáltam, hogy a mozdulatsor adott, még ha nem tökéletes, még ha nem hibátlan. Ellenben velem, mint egy kisgyerek: ha nem megy, akkor hagyjuk, adjuk fel és ne csináljuk. Pedig tudom nem ez a helyes hozzáállás. Ha fordítva lenne a helyzet én is bíztatnám azt, aki keményen edz. Nem érdekelne, hogyan bénázik. Ezt a csatát is magammal szemben kell megvívnom és belátnom, felvállalnom, hogy: BÉNÁZNI ÉR!