Ekkor tájt egy régi jó barátom megkérdezte nem szeretnék-e ebből az egész torturából valami nagyobbat kihozni. Azt más sokan mondták, hogy az orvosok hibát vétettek az esetemben, még ha nem is fogják beismerni, mert melyik lenne az, aki ezt tenné, és nem szeretnék-e komolyabban is foglalkozni ezzel az egésszel. Erre most azt hiszem nem kommentálok semmit még. Viszont adódott egy lehetőség, hogy mindazt ami velem történt talán megírhatná valaki. Azon kívül, hogy nekem még mindig könyvet kellene írnom az ismerőseim szerint. Bevallom féltem kicsit. Na nem attól, hogy az egész hercehurcát kitálaljam valakinek, hanem attól, hogy ehhez mit fognak szólni a munkahelyemen. Hiszen média ez is, az is. Nyilván semmi köze nincs ebben az esetben ahhoz, hogy hol dolgozom, vagy hol nem. Ez kizárólag rólam szól. Rólam és a betegségről. Rólam és az átélt személyes tapasztalatokról. Mégis jól tudom a hosszú évek alatt, hogy ennek is van egy hivatalos menete. Úgyhogy amint megismertem Gabit, és vázolta, hogy szerinte mit hogyan kellene, máris meg is kértem az engedélyt, hogy nyilatkozzam a betegséggel kapcsolatosan egy másik médiának. Az engedély megjött, így már csak össze kellett szervezni, hogy mikor van csend és nyugalom a kis lakosztályomban, hogy interjút adhassak Gabinak. 

Gabi volt az első, aki riportot készített velem, aztán van, hogy jelenleg is megkeresnek, és nyilatkozom a témában más médiának. 

Íme a velem készült riport linkje:

http://www.nlcafe.hu/csalad/20141225/guillen-barre-szindroma-betegseg/