Sok féle gondolat motoszkál a buksimban. Éppen ezért nem olyan könnyű összefoglalni fél évet az életemből. 

Elveszíteni valakit, kihasználtnak érezni magad, csalódni emberekben, feleszmélni dolgokra, új embereket megismerni. S mind e közben reménykedni, erőre kapni, nem elhagyni magad, felállni tovább menni, csinálni. Ha röviden kellene fogalmaznom ebbe az egy mondatban talán minden benne van. Vannak fájó sebek. Olyanok, melyek nem fognak begyógyulni. Lehet a kötél elszakad és össze lehet kötni, de a csomó megmarad. Ezen sebek pedig ilyenek. Fájó pontok. Olyanok, melyekkel az élet megkínált. Melyeken az idő annyiban segít, hogy maximum elhalványul, de egy csettintésre, egy emlékeztetésre ott marad. Nem feltétlen könnyű lelkiekben megemészteni mindezeket. De kell, mert ha Te magad nem emészted meg, akkor ezek fognak felemészteni. Alapjáraton nem tesz jót amúgy sem, de nekem még inkább oda kell figyelnem, hogy stresszmentes életet éljek. Ami ugyebár mondhatni lehetetlen, vagy hát igen csekély. Nehéz elfogadni olykor, hogy ne küzdj olyanért, ami már nem a Te utad szolgálja.

"Szépen mész." 

Hangzik szinte majdnem minden nap valakitől a mondat. Jó érzés, hogy bíztatnak, de az elmúlt napok, hetek, de inkább hónapok alatt már mondhatni megtanultam, hogy kritikus legyek én is a saját testemmel kapcsolatosan. 

Egyáltalán nem megyek szépen. Csak megyek. Nem jól, nem szépen és közel sem tökéletesen. Sajnos rosszul. Látom, érzem, észlelem. Látják, szólnak, észlelik. 

Járáskor nagyjából Kis Grofó jut eszembe, és a szinte mondhatni mindenki számára ismert dal: A nézését, meg a járását, csípőjének a ringását... Minden egyes lépésnél azt tapasztalom, hogy fordítom hozzá a csípőm is. Ezek mellett van olyan, aki azt mondta, hogy inkább jobbra tartok, mint sem egyenes lennék. Sajnos én ezt nem érzékelem. Megtanultam valahogy járni, nem jól és ezzel a "nem jól" járással megyek. Csak megyek és megyek. Van, hogy fáj, van, hogy kicsinálom magam oly annyira, hogy ha megpihenek szabályosan remegek, és van, hogy eléggé fittnek érezem magam. 

Egy-egy feladat elvégzésénél, ami összetettebb nem feltétlen érzékelem, hogy melyik izmomat mozdítom, hogy elvégezném azt, amit kérnek. Értem. Megértem, amit mondanak. Vizuálisan mindig el is képzelem azt rendje és módja szerint. Viszont mikor már csinálni kellene nem feltétlen érzem melyik izmommal mit csinálok. Leginkább másolok. S próbálom érezni, hogy azzal a mozdulattal megfeszíteném azt az izmot, melyet meg kellene feszítenem. 

Bokától lefele nem érzem, nem úgy érzem, vagy nagyon is érzem. Itt a nyár, na jó már amikor az időjárás úgy gondolja nyár van. Számomra egy papucs, egy szandál már nem létezik. A papucsokban egyáltalán nem érzem a lábam. Azt érzem, hogy van valami a lábamon, hogy mi, már nem igazán tudnám beazonosítani. A lakásban próbálok papucsot használni. Folyamatosan nézem, hogy a lábam benne maradjon, hogy ne lépjek úgymond "félre" benne. A szandálok nagy része az állandó dagadás, és így a deformált lábam miatt nem jók. Valamint nem tartják a bokám, ahogy a papucsok sem. S ezt nagyon is érzem, hogy nem érzem. Mellette a lábujjaim hiperérzékenyek. A cipőben is érzem, hogy fájnak, ahogy csak hozzáér a cipő. De ha a kezemet odateszem is fáj. Nem is tudom mihez tudom hasonlítani. Állandó tűszúrás talán. Nehéz elmondani és leírni a fura érzeteket. A bokám, lábfejem sem tudom úgy hajlítani. Sokszor kell a cipőt majdnem teljesen kifűznöm, hogy egyenesen helyezzem bele a lábam, mert nem hajlik. 

Mégis minden nap felkelek, cipőt húzok a lábamra, és elindulok. Mindig van út, ahova lehet menni. Mindig akad elfoglaltság, és mindig fog akadni újabb kihívás. Még akkor is, ha naponta többször eszembe jutnak a tünetek, a régi életem, vagy a félelem, hogy mi jöhet még. Betegségtudat? Kétlem. Bár mindenki nevezze aminek akarja, elvégre is, nem Nektek vannak ezek az érzések, fájdalmak és zsibbadások, és abban is biztos vagyok, hogy mások ezerszer jobban tudják, hogyan is kellene élnem :) Ezek a tények. Tények, melyekkel napi szinten kell együttélni. De a jó hír, hogy nem Neked, hanem nekem.