Folytatva utunkat a nagyimékig, jött egy üzenet. Meglepődtem. Már csak azért is, mert az illetővel február óta haragban állok. Nagyon másképp lát dolgokat. S csak a saját igaza van. A másik meglátása nem érdekes. Az Ő ideje szent és sérthetetlen. Egy barátságban úgy vélem nincs ilyen. Évekről beszélünk, nem pár napos ismertségről. Egyszer se vágtam senki fejéhez, aki barátomnak tekintettem, hogy:

"Bmeg az időmet rád szánom és kísérgetlek".

Szerintem ez evidens, alap, természetes. Azok részére, akit ténylegesen barátodnak tekintesz. Visszamenőlegesen elég annyit tudni, hogy februárban történt valami, ami végül nem a megbeszéltek szerint zajlott és én ennek hangott adtam. Innen kezdődött az összeveszés, ami tegnap óta részemről egy lezárt fejezetté vált. 

Éppen ezért volt fura, hogy tegnap sétálván nagyimék felé, egy üzenet:

"Itthon vagy? Itt állunk a ház előtt. Jössz Visegrdára?"

Meglepődtem, de úgy gondoltam, talán itt a békülés ideje. Talán belátta a másik fél is (jobban mondva, hárman voltak, ebből kettővel álltam - és jelenleg is állok haragban), hogy esetleg az óminózus februári történésnél nekem is igazam van valahol. 

Azóta ez a mondat többször is a fejembe vésődött. Megtanultam. Vannak emberek, akiknek nem alap és evidens, hogy ha van egy barátjuk arra időt szánnak. Ezelőtt sok éve, mikor én szerveztem programot, vagy találtam ki programot, netán kaptam lehetőséget, hogy másod magammal részt vehessek koncerteken, annyira alap volt, hogy kit vigyek el. Fel sem merült bennem a kétely. Természetes, hogy a barátnőddel, ha van már párod, akkor vele mész el. Úgy látom ez csak számomra volt a sok éven át. 

Az üzenet elolvasása után felhívtam az illetőt, hogy jelenleg a nagyimhoz tartok, nagyjából még 10 perc, akit felköszöntünk, nem egyedül vagyok, de természetesen nagyon szívesen velük tartunk, ha szeretnék. Reménykedtem, hogy talán más lesz a reakció. Egyedül az a jó hiszem volt bennem, hogy itt az ideje békülni. Tévedtem. 

Túl a protokolláris üdvözleten, beszállva az autóba nagyjából az egész útig nem igazán kommunikáltunk úgy öten. Egy-egy mondat, ami elhangzott. Csendben csak vártam. Vártam a reakciókat. Vártam, hogy vajon ez hogy fog elsülni. Jelezték, hogy hosszú túrára mennek, az irány a Visegrádi vár, és Tata. Mondtam, hogy nem gond, a várban idén már jártam többször is. Bár lehet én voltam a hülye, hogy azt nem említettem, hogy magában a várban, és nem megmásztam az utat a várig. Valamint miután kocsival voltak, így nem lett volna gond Tata sem. 

Beérkezvén a városban elhangzott a mondat: Hol lehet parkolni? Válaszul mondtam, hogy a várnál van parkolási lehetőség. Még meg is kérdeztem, hogy csak vár, vagy bob is? Csak vár. Volt a reakció. Na már itt gondoltam, hogy nekik fix a program, tipikusan vagy jó, vagy nem, maradj kussban és fogad el. Majd a 11-es út melletti egyik parkolóba leparkoltak. Mondván, lehet a várnál közvetlen van parkoló, de ők sétálni akarnak. Egész pontosan a mondat így hangzott:

"De mi séltálni akarunk!!"

Szerintem diploma sem kell ahhoz, hogy valaki rájöjjön a 11-es főúttól fel a várba képtelenség megtennem az utat, pláne, hogy egész nap sétáltam. Ehhez csupán empátia szükséges egy embertől, ami itt nem volt meg. A hibát ott követtem el tesómmal, hogy az autó csomagtartójában hagytuk a felesleges cuccot, mert úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Megpróbálok elindulni, megy ameddig megy. Nyilván arra már rájöttem, hogy ez senkit sem érdekel mit bírok. Nyilván ha érdekelt volna, akkor talán megkérdezik, vagy felmerül bennük a gondolat is. 

Elindultunk. Mondhatom, nagyon nem kommunikáltunk. Talán kellett volna kezdenem a beszélgetést? Biztos volt másnak is olyan érzése, hogy az elmúlt időszakban ért sérelmek után egyáltalán miről is beszélgessen az ember? Nyilván az lejött, hogy rám, az állapotomra nem kíváncsiak. A három ember közül egyet kihagynék, mert ő csak szimplán nem állt - áll közel hozzám annyira, hogy befolyásolni tudjon és egyetlen egy rossz szóval sosem élt felém, ahogy szerintem én se felé. Viszont a másik két emberrel már korábban megvolt a harag. Ugyebár az idő, ami roppant fontos.....neki. Másik emberrel pedig azon kaptunk össze, hogy egyrészt ő hallomásból nagyon jól informált kivel hogyan vagyok, igaz azt nem tudja bottal járok-e vagy sem. (a tegnapi nap után mondjuk rájöhetett....) Gratulálok. Akkor építsen továbbra is a hallomásokra. Nyilván más sokkal jobban tudja, kivel mit hogyan beszéltem és nyilván a nem tudom hanyadik ember is még ugyanúgy fogja előadni, ahogy az első. Illetőleg meg mertem jegyezni, hogy ő is ígért programokat, a kérés az volt, hogy gyógyuljak meg. S itt jött az a reakció: én mi jogon várok el.

Na akkor kedves ismerőseim, Ti mi jogon vártátok el, hogy én minél hamarabb felépüljek? Hogy ne adjam fel, hogy küzdjek? Mi jogon ígértetek fűt fát úgymond pozitív motivációnak, ha miután kiérkezvén a rehabról, otthon pontosan az lett volna a barátok és a család feladata, hogy minél gyorsabban visszaálljak az életbe? Megtanuljak újra egyedül közlekedni, emberek között lenni, és elhagyni a botot, amit még most sem merek. Szerencsére az élet sodort mellém olyan ismerősöket, vagy a régi ismerősökkel olyan szoros lett a kapcsolat, hogy vannak és voltak ilyen emberek. De valljuk be a többség sehol sincs már az életembe. 

Bajban ismerszik meg ki az igaz barát. Mit tekintünk bajnak? A lélegeztető gépre kerülést; a lebénulást; a mindent újra meg kell tanulni korszakot, vagy mégis mit? Az nem elég baj, hogy vannak maradványtüneteim, hogy le van írva sose gyógyulok meg, mindezek ellenére aki ismer tudja, megyek, és feszegetem a határokat. A minden napos küzdés, mit hogyan tudok megcsinálni az már nem a baj kategória. Érdekes meglátás. 

Tesómmal eljutottunk a Salamon toronyig, majd mi onnan visszafordultunk. Amennyiben nálunk lett volna a cuccunk, úgy nem kellett volna 3 órát várni, míg a többiek felmennek és lejönnek. Réges régen hazajöttünk volna busszal, ugyanis számunkra egyértelművé vált ennek így nincs értelme. Mi pedig nem folytatjuk eme kis társasággal az utunkat Tatára, de őszintén a közel és távol jövőben sehova. Legalábbis ami engem illet biztos nem. 

Visszaérkezvén meg mertem jegyezni, hogy ez csupán empátia kérdése lett volna. Mire megkaptam a válaszom: Mi szóltunk, hogy gyalog megyünk. Igen, a hegy lábánál, amikor már nincs más választásod. Vagy mész vagy maradsz és vársz. 

Ezen emberek valaha a barát szó alá tartoztok. Tegnap számomra egyértelmű vált, semmi másról nem szólt a meginvitálás, minthogy azért, amiért rinyáltam és összevesztem velük teljesítsék. S ez nemcsak számomra jött le így egyértelműen. A családom számára is, és a jelenleg hozzám közel állók számára is. 

Meg is kaptam a magamét az ismerősöktől, barátoktól, akiknek még számítok:

- Egyáltalán minek is mentél velük? Ezek után mégis mire számítottál? 

- Kibaszás volt a javából. Köszönjük.

Tegnap, bármennyire is erős vagyok, és erősnek látszom estére kitört belőlem lelkileg. Hazafele már fájlaltam a gyomrom, és éreztem ahogy fáj a gyomorszám. Hazabuszoztunk, illetve taxiztunk, majd itthon egyre inkább rosszabbodott az állapotom. Dél óta nem ettem, így tudtam, hogy nem az étel okozza, csupán éreztem, ahogy idegileg ismét kicsinálom magam olyan emberek miatt, akiket már réges régen elvesztettem. Hiába is akarnék küzdeni a számomra barátságnak hitt kapcsolatért teljesen egyértelmű, hogy ez már nincs és sose lesz. Legfőképpen azért, mert ha én lezárok valamit, akkor lezárom. Ilyenek az exek is. Ha szakítok, vagy szakítanak, akkor az a kapcsolat már sose lesz a régi. A tiszteletet megadom, ha látom, de ennyi. 

Jelen esetben úgy érzem, hogy a két ember barátsága talán igaz se volt. Hogy kinek mi érdeke volt abban, hogy eleve az életem részévé váljanak, és hogy ott legyenek valamilyen szinten ők is a nagyobb bajban velem, nem tudom. Viszont számomra bebizonyosodott, hogy nincs értelme ennek tovább. Annak meg végképp nincs, hogy valaki, valakik miatt tönkre tedd az egészségedet.

Estére a gyomorideg miatt okádtam, és igazából szilárd kaját semmit, hiszen semmi se volt bennem. A gyomorsav jött fel. Kisírtam magam, bár könnyeket sem érdemelnének. Valamikor hajnalban talán sikerült elaludnom. Egyedül háton. Oldalra nem tudtam feküdni, mert akkor éreztem a gyomrom jobban. Mára pedig egy cuki fejfájással és hátfájással ébredhettem, csak magamnak köszönhetően, merthogy én idegeltem fel saját magam olyan emberek miatt, akik meg sem érdemelték. Jelenleg 38 fokos lázzal itthon az ágyat nyomom. 

Holnap viszont újabb nap, és újabb kihívások, tornák, és mi egyebek, úgyhogy mára az eltervezett programom helyett, jön a nem várt program: pihenés. 

Egyet tanuljatok meg: Senki és semmi sem érdemli meg a könnyeidet. Senki és semmi miatt ne készülj ki, mert csak a saját egészségednek ártasz vele.

Ahogy egy pasi ismerősöm fogalmazott:

"A kemény felszín alatt egy érzékeny nő lakik."