Deja vu. Ez az, ami eszembe jutott, mikor megkaptam mai nap a nekem szánt ajándékot. Emlékeztett. Rá.

Sok, sok éve már, hogy a hosszú beszélgetések után sikerült összehozni a találkozást. Talán akkor a Keleti pályaudvarnál lévő McDonald's-ban.

Hosszú levelezések, majd hirtelen ott áll előtted. Születésnap. Születésnapom körül találkoztunk. Ajándékként pedig kaptam Tőle  egy parfümöt. Rózsaszín Puma. Azóta is nagy kedvenc. Majd évek teltek el és a kapcsolatunk bensőségessé vált. Mindent tudtunk egymásról. Napi szinten kommunikáltunk, átsegítettük egymást nem egy párkapcsolati akadályon. Nőként női szemmel tudtam számára tanácsot adni, míg ő pasiként a pasi használati útmutatóm volt. A péntek és a szombat este a buliké. Olyankor nem igazán beszéltünk. Tiszteletben tartottam az életvitelét, ahogyan ő is az enyémet. Sosem volt kérdés, miért nem együtt bulizunk. Valahogy annyira természetes volt, hogy meg sem fordult soha a fejemben. 

Sosem merült fel, hogy mi többet akarnánk a másiktól. Annyira természetes volt, hogy barátok vagyunk. Tudom, itt jöhetne a sok okosság, hogy pasi és nő között nincs barátság. :) 

Szakítás. Mindketten túl adott időpontban egy végetérő párkapcsolat után. Addigra már a kapcsolatunk egymással a legőszintébb volt. Talán poénkodásból indult, vagy inkább heccelésből, hogy több is legyen köztünk, mint a napi beszélgetések, és a találkozgatások. Összejártunk. Sosem beszéltük meg, hogy mi hivatalosan járnánk, és sosem volt köztünk hivatalos szakítás. Ahogy jött a hirtelenség, úgy egyszer elmúlt. Majd bekerültem az akkori "haveri" társaságában, megismert egy lányt, én egy másik srácot. Talán egyszer-kétszer volt közös bulizás. A kapcsolatunk nem változott. Nem hagyott nyomott, hogy köztünk történt volna más is. Még tartott a barátságunk. Egyszer megingott, mikor közös társaságban eltérő véleményen voltunk, és nem állt ki mellettem, csak az egyik oldal igazát szajkózta. Ekkor nem is beszéltünk, majd előkerült és bocsánatot kért, emiatt. Utána még 1-2 hónapig beszéltünk. 

Aztán közel legalább 2, talán 3 éve már, hogy megszakadt ez. Hogy miért? Nem értettünk egyet egy szituációban, és én akkor mély ponton voltam az akkori párkapcsolatom miatt. Jó lett volna, ha kicsit akkor nem önző, de nem ezt láttam. Valami írtózatosan hülyeségen vitázhattunk. Viszont annyira már teljesen jól kiismertük egymást, hogy egyikünk se fog a büszkeségéből lejjebb adni. Tudtam most sem ő, sem én nem fogunk engedni. Teltek a napok, majd a hetek. Talán vártunk. Talán mindketten arra, hogy majd a másik kezdeményez. Nem történt meg. Eltelt már lassan 2-3 év is az utolsó beszélgetésünk óta. 

Egy éve, mikor úgy éreztem, hogy hiányzik a lelkitársam, mert Ő számomra teljesen az volt, próbáltam elérni, de a rehabon be kellett látnom az ágyamon, hogy ez már késő, nem fogom tudni elérni. Ekkor talán megbántam, hogy akkor nem kezdeményeztem. Az, hogy az életem részévé vált, és hosszú időn át velem volt, valahol számíthattam rá, köszönöm a mai napig. Általa nagyon sokat fejlődtem, és tanultam. Talán általa lettem ennyire laza is :) 

Találkozás. Ajándék. Parfüm. Deja vu. 

Talán Janauár óta tervezgetve volt, hogy az egyik GBS beteg, akivel felvettem a kapcsolatot eljön és meglátogat. Most volt itt a megfelelő ideje. Talán jobb is. Hiszen most már ki is tudok mozdulni a lakásból. :) 

Bár hozzáteszem nem volt egyszerű ide találnia, de sikerült végül megtalálnunk egymást. Semmit sem vártam a mai naptól, ahogy talán Ő sem. Oly annyira, hogy lefele menet a lépcsőn gondolkodtam bele, hogy "Jesszus én semmit se vettem neki!" Ehhez képest bár csak egy hűtőmágnest kértem Svájból, azt nem, de helyette kaptam egy parfümöt, és egy kis ajándékcsomagot. Kis tigris, és csokoládé. Parfüm. Deja vu. :) 

Gondolkodtam mit lehetne, merre lehetne menni. Megkérdeztem mihez lenne kedve a felsoroltak közül. Végül maradt Dobogókő, és Szentendre belvárosa. Dobogókőn megmutattam a meseszép kilátást, a kis erdei útvonalakat. A Menedékháznál cola és palacsinta volt a menünk. Mindkettőnk gyomra most nem a legjobb állapotban van, így a cola alap. 

A pihenő után következett Szentendre belvárosa. Bár részletében nem mutattam meg, a lényeges pontot a Fő teret, a sétáló utcákat és a Dunapartot végignéztük. Beszélgetések, sétálások, poénkodások. Tudja miről beszélek, és tudom miről beszél. Tudja miken mentem keresztül, és tudom miken ment keresztül. Egy olyan ember, akinek ha nem mondanék semmit, csak annyit Guillain-barré syndrome, is világossá válna minden. Valaki, akinek nem kell magyarázkodni. Valaki, akinek alapvető természetes volt, hogy megkérdezze: Bírom? Fáradok? Leüljünk? Együnk? Igyunk? Aki nem a Visegrádi várat akarja megmászatni velem, mert épp neki ahhoz van kedve. Ó és ha már említem a várat, visszatérve a kis csesszünk ki a másikkal programnapra, azt is megtudtam, hogy rejtett képességeim vannak: "előre futottam". Nem is tudtam, hogy ennyire tudok futni. Úgyhogy a mai programnál meg is lett ám jegyezve poénosan és írónikusan a hétvégére nézően, hogy ne nagyon szaladgáljak, mert beköpnek :) Úgyhogy jó kislányként nem szaladgáltam. Ellenben Dobogókőn bot nélkül, a városba beérvén már volt, hogy bottal mentem. Ahogy fáradok. 

Elrepült az idő. Pedig nem is hittem. Délután 4 óra. A háznál. Mikor eszembe jut, hogy de hát nem is csináltunk közös képet! Nos igen, ő nem szeret fotózni, vagyis azért örülök, hogy a hátsómat mégis sikerült neki lefotózni! :) :) A szemim, és a hátsóm. Örülök, hogy ez a két dolog annyira vonzó, hogy állandó megjegyzéseket kapnak :) 

Hazaérvén néztem meg jobban az ajándékaim. Majd felhívtam egyik barátnőm, mert Őt már annak tekintem, aki halkan megjegyezte: Miért kuncogsz így? De hát nem is! - ment a válasz. Akkor már deja vu érzetem volt. S minden szép emlék előjött bennem, a mostanival keveredve. 

Megköszönés, a parfüm telitalálat. Édes. Az édes mindig jó. Hiszen édesen szép az élet :) 

Esti telefonhívás. Éppségben otthon. Idefele elhozta egy barátját (aki által rátaláltam), aki addig találkozott valakivel, míg mi együtt töltöttük a napot, így hazafele volt miről beszélgetniük. Bár nem tudom mennyire igaz vagy sem, de állítólag elhangzott az óminózus kérdés: Lesz-e több? Tényleg tiszta deja vu. 

Eszembe se volt, hogy úgy találkozzam vele, hogy történjen bármi is. :) Nála se volt anno. Bár úgy vélekedett a kérdéskörre, hogy szerinte nem hiszi, nem úgy találkoztunk, meg se fordult egyikünk fejébe sem. Hogy én erről mit gondolok? Vagy mi a véleményem? Az mindegy is. :) 

Deja vu.