Emlékszem, hogy sokszor hajnalba felkeltem. Inni, vagy éppen csipegetni pár falatot, vagy szimplán felébredtem és nekiláttam a közösségi életet megnézni. Emlékszem, hogy most ugyanez volt. Felébredtem és megnéztem a telefonom. Az "Adonis"-om üzent: csütörtök helyett, mai nap szerdán lesz az állítógépezés. Hát egyből a gyomrom a számban volt. Imádom ezt a pasit, ahogy meg tud lepni valamivel. Kicsit paráztam. Tudjátok, mikor pszichése rákészül az ember valamire, és az hamarabb történik olyan, mintha nem lenne elég időd felkészülni. Nagyjából én is ezt éreztem most. 

Időközben kaptam új lakótársat. Egy idősebb hölgy volt, és első benyomásra azt hittem, hogy nem fogunk jól kijönni, de aztán szerencsémre Ő is belevaló hölgy ...

Eljött a következő hét. Most írjuk a tizenkilencedik hetet. 19 hete, hogy kórházba kerültem, és elkezdődött velem ez az egész rémálom. Mostanra azt hiszem én is inkább áldásnak érzem, hogy miért, ne kérdezzétek. 

Kaptam egy képet Magditól, az egyik pécsi ismerősömtől, hát azt hittem megkönnyezem, látván, hogy a nyaralásuk alatt is rám gondolnak:

Számomra ezek az apróságok annyira meghatóak voltak a betegségem alatt, hogy képes voltam ilyenkor az egész életemet magam elé pörgetni, a betegség kezdetét újra átélni és sírni, még talán a mai napig. Ezek az emlékek azok, melyeket sosem lehet elfelejteni. Azt, hogy mennyi mindent kaptál az emberektől, hogy kik azok az emberek, akik melletted álltak és a mai napig melletted ...

Első éjszaka úgy a szobatárs nélkül, hogy tudtam, ő már nem jön hétfőn vissza. Végleg hazament. Nem volt kivel nevetni, ökörködni, nagyjából csend volt a szobába. A rehabon az élet nem állt meg, ugyanúgy csengő nyomogatás, segítség kérések, kora reggeli zajongás. Kezdődik egy reggeli műszak. 

Aznap teljesítettük a házi feladatot. A kis családom bejött hozzám és még Heni volt ott mellettem. Amennyire a hét elején vártam ezt a napot annyira nem sikerült olyan jól. Felöltöztem, felöltöztettek anyuék és neki indultunk, hogy teljesítsük a feladatot. Őszintén?! Én még életemben nem éreztem magam ennyire szarul, mint akkor. Később talán kétszer tettem meg így ezt a távot, ameddig nálam volt az elektromos szék. Minden ...

Pécs után szeptember végét írunk. Ekkora már szembe kellett néznem saját félelmeimmel is. Az elkövetkezendő napok a biztonságról és a bizalomról szóltak az életembe. Amikor tudod, hogy ha szeretnéd, ha nem mindenkinek ki kell ülnöd az ágy szélére, független, hogy egyik másik kezelődből kinézed-e, hogy megfelelően fog-e segíteni vagy se. Feltétel nélküli bizalom contra kiérdemelt bizalom. Őszintén nálam az évek és a tapasztalatok azt igazolják, hogy ne bízz meg senkiben elsőre. A bizalmat ki kell építeni, és mint tudjuk egy másodperc alatt szét is lehet rombolni. 

A bizalom olyan, mint egy tükör: ha eltörik megjavíthatod, de a tükörképen akkor is látod a törést.

Tudtam, hogy lesznek olyanok, akikben nem fogok csalódni, ...

Szeretném itt is jelezni, hogy nem tűntem el, és a blogomat folytatni fogom, de az életem is kell élnem közben.

Addig is egy kis motiváció mindenkinek!

"Mindig az első lépés a legnehezebb, mindenben. Megfogalmazni, majd kimondani, bocsánatot kérni, majd megbocsátani. Változni, vagy változtatni. Elengedni, vagy magunkhoz ölelni. Dönteni arról, hogy valaki a barátod, vagy szerelmed legyen. Mindig az első lépés a legnehezebb. Talán, mert nem  szeretünk változni és változtatni. Ha már valamit megszoktunk, az általában úgy is marad. Hiszen minden változás fájdalommal jár. És mindig... hangsúlyozom mindig konfliktussal jár. Éppen ezért az ember szeret mindig a kis biztonsági zónájában belül maradni, ahol a jól ismert szokásokkal le lehet ...