Ragyogó napsütésre ébredtem. A betegszállító és köztem is kialakult egyfajta tiszteletadás, és mivel a szobatársamat és rokonait már régről ismerte, így volt, mikor reggel tőlem is megkérdezte, hogy kérek-e bármit, nemcsak a szobatárstól. Volt, mikor már kora reggel megkaptam a szokásos tiramisu italomat a földszinten található automatából. Kávét nem ihattam, és egészen addig nem is ittam, ameddig végleg nem engedtek haza. Kedves volt velem, és tisztelettudó, még az elején benne is kételkedtem, illetőleg nem tűnt túl szimpatikusnak, meg valahogy Ő is úgy lehetett velem, hogy én vagyok a macerás beteg, de a végére sikerült "összebarátkoznunk": Nem egyszer mondta, hogy hagyjam azt a 100 forintot, amibe került a reggeli kis itókám, és én hálás voltam neki. Nem egyszer meghívott a szokásos tiramisumra, és nem egyszer meg is köszöntem ezt. Lehetett vele poénkodni, és Ő is értette a humoromat, másokkal ellentétben.

Itt tennék egy kis kitérőt is a mentős kollégákra. Szerencsémre akárhányszor utaztam az OMSZ vagy az AMS kollégáival nagyon nagyon hálás vagyok azért, amiért velem minden esetben normálisan, tisztelettudóan viselkedtek. Számtalanszor vittek, hoztak, nagyon jó fejek voltak, velük élmény volt az utazás mindig. Tomi is nagyon sokat segített nekem a szervezésben, ha kellett, és Ő is az OMSZ egyik részlegénél dolgozik. Igazán hálás vagyok, amiért ilyen mentőseink vannak az ország bármely pontján! 

Visszakanyarodom a hétfői naphoz, ragyogó napsütés, és tiramisu. Nemsokára tudtam érkezik anyu, és nagymamám. Tudtam reggel jön a gyógytornászom, a szokásos reggeli mini tornára, majd előre meg volt beszélve, hogy Judit és még egy Zumba oktató meglátogat engem, és elhozzák a nekem szánt összeget. Tudtam, hogy az a napom eléggé mozgalmas lesz. Ekkora már két fizikoterápiás kezelésre jártam, volt, hogy egy nap délelőtt és délután is mentem, ide-oda. Aztán ezt beosztottam, mert kevésnek látszott az idő, hiszen nemcsak egyedüli beteg vagyok. 

Nagyjából egy hetem az alábbiakból állt:

Hétfő-szerda-péntek: reggeli mini torna a gyógytornásszal, majd irány fizikoterápiás kezelés, majd konduktor, majd délután "Adonis", majd általában délután még mágneságy, és valahol a masszírozást is beszorítottuk. Ahogy egyre jobban voltam nem mindig jutott időm mindenkire, így az RTT-s tevékenységet volt, hogy nem tudtam összehangolni mindenkivel. 

Kedd-Csütörtök: hasonlóképpen, csak a másik fizikoterápiás kezelőhöz. 

Szerencsémre megismertem még valakit, akihez ugyan nem voltam beosztva, de délutánonként "le tudtam menni" hozzá kicsit beszélgetni és jól érezni magam. Megismertem Őt is, az életét, és Ő is megismertem engem. A mai napig tudunk egymásról, ha lehet így fogalmazni.

A hétvégék pedig adottak voltak, rendszerint a vasárnapjaim Zsoltéké volt, Angival. :) S két hetente élvezhettük a gombás hús zamatos ízét. 

A zsúfolt hétköznapokba még a két magán gyógytornászom is belefért, igaz Ők általában esténként jártak már hozzám, amikor is a rehabilitációs központ kezelői már rég hazamentek. Bevallom, hogy volt, mikor nagyon is elfáradtam. Sokkal hamarabb fáradt el a szervezetem, még jelenleg is, mint bárki másé. Míg valaki meg tud csinálni 10 csípő emelést, én már 3-nál úgy éreztem kipurcanok, és örülnöm kellett, ha egyáltalán hiba nélkül sikerült. 

Ezen a napon már nem állítógépeztem annyit, amennyit ezelőtt. Sokkal inkább más volt a feladatom. Irány a bordás fal. Ülve a kerekesszékben nyújtsam előre a kezem, kapaszkodjam meg a bordásfal egyik rúdjába, ahogy amennyire kényelmes és húzzam magam fel, vagyis álljak fel. Megcsináltam az első egyedüli (aktív segítség) nélküli felállásaimat, elsőként 5 darabot. Ezután ismételten megpróbáltam, hogy járókeret vagy rolátor segítségével hogyan tudnék felállni, de még nem éreztem annyira biztonságosnak magam. Ekkora már elég jól ment a sima kerekesszékkel való közlekedés, hiszen az állítógéphez másképp nem is tudtam volna lejutni, az elektromos szék ugyanis nem fér oda. 

Másnap szóltam az orvosomnak, mert a hétvégén éreztem, hogy valami nem jó a torkommal, de akkor az ügyeletes annyit mondott rá, hogy semmi bajom. Ez a hétvége után csak fokozódott, mert ásításnál folyamatosan azt éreztem, hogy nekem akkor is fáj a torkom. Szerencsére aki volt orvosom megnézett, és megállapította, hogy nem gennyes ugyan, de látni lehet, hogy piros. Nem értem az orvosokat, alapvetően az alapképzettség ugyanaz nekik, mégsem értem, hogy miért nem lehet elsőre elhinni egy betegnek, hogy fáj valamije, miért kell néha tényleg komplett idiótának nézni a beteget? Mindegy is. Örültem, hogy az orvosom ugyanazt látta, amit én éreztem, és megbeszéltük, hogy jelen esetben mit szedhetek rá és mit nem. 

Csütörtök. Túl a szerdai szokásos team értekezleten, ahogyan itt hívják, amikor az orvosok, kezelők, és a főnővérek összeülnek. Nekem a TEAM az még mindig egy olyasfajta csapatot jelent, ahol: orvos, kezelők, beteg és családtagok. Na szóval, túl a szokásos szerdai meetingen (értekezleten), amikor is közlik, hogy a 4 napos ünnepet otthon tölthetem a családommal. Nem akartam elhinni. Gondoltam ismételten valami beetetés, hiszem, ha látom és ha majd ott tartok. Nem akartam újra megadni azt az örömöt bárkinek is abban az intézetben, hogy újra hitegessen valamivel, meg ígérgessenek aztán megint ott maradok bent négy napig a négy falat bámulva. Elméletileg a feltétel az volt, hogy csak abban az esetben engednek haza, ha otthon is folyamatos lesz a torna. Mivel már így is magán gyógytornászt kellett fogadni, ez nem okoz gondot, ahogyan a hazajutás sem, mert már a múltkor is lett volna magán mentő intézve. Titkon bíztam benne persze, hogy ez nem egy újabb be nem teljesített ígéret lesz, és valahol örültem, ha tényleg teljesül. Egyfelől pedig senki sem értette, hogy most miért "dobnak ki", amikor meg egy pár percre szerettem volna kijutni az általam szervezet rendezvényre, akkor nem engedtek el. Ez sokkal hosszabb út, és nyilván amennyire már tudok mozogni fogok is otthon, ergo nem csak fekszem egész nap majd. Meglátom mi lesz, végül is még egy út leszervezése, lemondása, hogy az én arcom égjen továbbra is, már nem probléma. Sokszor magam elé képzeltem a lakást, ahogy megyek fel a negyedik emeletre, ahogyan az ajtó előttem van, ahogy belépek az előszobába és megyek a saját szobámba. A betegségem előtt újítottam fel, és rendeztem át az egész szobát, csak éppen nem nagyon tudtam élvezni, mert jött a GBS.

Most mégis tisztán láttam magam előtt az új szobámat.